A budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban nemrégiben tartották meg a Külhoni magyar filmek napja című rendezvényt, amelynek programjában a magyar főváros közönsége közel kéttucatnyi olyan filmet nézhetett meg, amelynek alkotói a Kárpát-medence valamely magyarlakta régiójából érkeztek. A programot Siflis Zoltán Balázs Béla-díjas filmrendező állította össze. Arra kértük az erdélyi, felvidéki és kárpátaljai filmes alkotókat, hogy fejtsék ki, mit jelent számukra a magyarországi bemutatkozás, hány alkotás készül, hol van alkalmuk ezeket bemutatni.
A kolozsvári székhelyű Xantus Film az első, 1990-ben alapított független film- és tv-alkotóműhely, melynek munkái – kezdetben minden műfaj, később elsősorban dokumentumfilmek – folyamatosan jelen voltak a magyar közszolgálati televíziók műsoraiban, a Magyar Televízióban, majd a Duna TV-ben. Xantus Gábor rendező-operatőr és Xantus Áron stúdióvezető, dokumentumfilm-alkotó válaszolt kérdéseinkre:
Mit jelent az erdélyi magyar filmgyártás szempontjából a magyarországi bemutatkozás? Az anyaország mennyiben segíti a romániai filmgyártást?
– A magyarországi megjelenési lehetőség tulajdonképpen nem új keletű, hiszen a határon túli műhelyek másfél évtizeden át, kb. 2006-ig rendszeresen jelen voltak a magyarság képernyőin. Ismert és munkájuknak köszönhetően elismert filmesek és alkotóközösségek az összmagyar közszolgálati televíziózás, esetenként a filmgyártás részeivé váltak. Mégis az utóbbi öt-hat évben, a 2005 és 2010 közötti időszakban bekövetkezett közszolgálati szemléletváltás és az ebből adódó „munkaszünet” és leépülés okán ma ismét indokolttá vált az újrajelentkezés, az emlékezetek felfrissítése. Az Égtájak Egyesület által szervezett urániabeli vetítések erre adtak lehetőséget.
Mi, határon túli alkotók örömmel konstatáljuk, hogy a Kárpát-medencei televíziózás ügye újra prioritásként van jelen Magyarország médiapolitikájában, s hogy talán most lehetőség van arra, hogy újra bemozduljanak, életre keljenek azok a műhelyek, melyek valahogy átvészelték a mellőzöttség éveit, s melyek alkotói nem veszítették el végképp lelkesedésüket, ügyszeretetüket, szakmai megszállottságukat és nem utolsósorban a bizalmukat.
A határon túli mozgóképes mozgalmat az anyaországi szakma akkor és úgy segítheti igazán, ha lehetőséget ad az alkotómunkára, a megjelenésre, arra, hogy munkánk értelmet és perspektívát kapjon. Ma túl kellene már lépni végre a „megsegített szegény rokon” státusán, a „futottak még” állapotán. Minderre biztosíték lehet a színvonal, a szellemi, kulturális, művészi igényesség, a profizmus, de az ezzel járó szakmai alázat és egymás kölcsönös tisztelete is.
Így a feltett kérdésre kissé sarkítva sommáznánk a választ: egymást kellene kölcsönösen segítenünk – anyaországi és „határon túli” filmesek, televíziósok, átértékelve az eddigi, egyoldalú segítségvárás és a rosszul csengő, megkopott tartalmú „támogatás”, „istápolás” szemléletét. Ez pedig a köz szolgálatába állított minőségi munkával biztosítható.
Évente hány film (dokumentum, játékfilm) készül? Hol tudják ezeket bemutatni Romániában és esetleg az anyaországban, más Kárpát-medencei régióban (tévé, mozi, fesztivál)?
– Számszerűsíteni nehéz volna most a külhoni televíziós produkciókat, az „évi termést”. Híranyagok, kisriportok terén jobb a helyzet, mivel ezek a meglévő és rendszeresen jelentkező televíziós műsorokban, híradókban, magazinokban könnyebben helyet kapnak. A hír- és tájékoztató jellegű produkciók azonban általában tiszavirág-életűek, az információáramlás szempontjából fontosak, de ugyanakkor azt is mondhatnánk, mint „alkotások” nem „reprezentatívak”. Ez utóbbi kategóriába inkább az igényesebb, nagyobb horderejű és fajsúlyosabb dokumentumfilmeket, portrékat, művészi igényű produkciókat sorolnánk. Amikor igény volt, vagy mostantól újra igény lehet ezekre, úgy évi öt-hat nagyobb horderejű film is elkészülhet egy szakmailag felkészült, alapos helyzet- és témaismerettel rendelkező munkatársakkal dolgozó, technikailag is jól felszerelt műhelyben. A „határon túli” értékmegőrző, dokumentáló, tényfeltáró filmek elkészítése pedig azokra a végeken dolgozó alkotókra hárul, akik a mindenkori körülményektől és konjunktúráktól, szekértáboroktól függetlenül e munkát eddig is életcélként fogták fel.
Az elmúlt másfél-két évtizedben e filmek sikerrel szerepeltek hazai és nemzetközi fesztiválokon is, kedvező fogadtatásukat esetünkben huszonhét fesztiváldíj és egyéb szakmai elismerés jelzi.
Azon dolgozunk, Kolozsvártól Szabadkáig, hogy olyan alkotásokat tegyünk le az asztalra, illetve tegyünk fel a képernyőre, mozivászonra, melyek a későbbiekben is igazolják létjogosultságunkat – nyilatkozta a két elismert alkotó.
KÜLHONI MAGYAR TÉVÉS DOKUMENTUMSÁV KELLENE
Debreceni Mihály ungvári televíziós, filmes alkotó a kárpátaljai filmgyártást mutatta be:
– Kárpátalján sajnos nincs filmgyártás. Az egyetlen komoly magyar televíziós műhely az Ungvári Televízió magyar szerkesztősége, melynek én is tagja vagyok. Mi nap mint nap tudósítjuk a Duna TV-t, az MTV-t és néha a kereskedelmi csatornákat is. Mióta a Magyar Tv-ben megszűnt a dokumentumfilmes műsor, a Palackposta, azóta elég kevés nagyfilm készült. Ha készül is, a klasszikus értelemben vett kisjátékfilm nálunk sajnos nem létezik. Általában a dokumentumfilmek nálunk a nyerők. Az utóbbi időben nemcsak Kárpátalján forgattunk nagyobb filmet, hanem például legutóbb Brazíliában, az ottani magyarokról. Erről a Hét Napban meg is jelent egy információ februárban.
Hány film készül évente?
– Nem lehet megmondani, hogy hány film készül évente, kettő-három dokumentumfilm. Ha pályáznánk a filmekre, akkor nyilván támogatná az anyaország a filmgyártást, de miután a mindennapos munka, a tudósítás, a rengeteg forgatás elveszi az időnket, ezért még pályázni sincs időnk. Pedig lenne miről dokumentumfilmet készíteni.
Mit jelent az anyaországi bemutatkozás?
– Magyarországon folyamatosan jelen vagyunk. Hál’ istennek, ismernek bennünket, nem először mutattunk be filmet Budapesten. Moziban sajnos nem tudjuk bemutatni a filmjeinket Kárpátalján. Az egyetlen felület a televízió marad, vagy akár egy-egy filmfesztivál, filmszemle stb. Nagyon örülnénk annak, ha a Magyar Tv-ben lenne egy külhoni magyar dokumentumsáv, ahol be lehetni mutatni a délvidéki, kárpátaljai, erdélyi stb. alkotásokat.
HASONLÓ CIPŐBEN JÁRUNK
T. Nagy Imre rendező a felvidéki Bódva-völgyi Stúdióban két fiával, ifj.Nagy Imrével és Nagy Istvánnal dolgozik. Fiai pedagógusok, ő pedig szabadúszó. Dokumentumfilmjeivel, ismeretterjesztő alkotásaival, portréfilmjeivel 1995 óta van jelen a Magyar Televízióban és a Duna Televízióban. A szlovák televízió magyar szerkesztősége is levetíti az alkotásait, csak épp fizetni nem tud érte.
Épp a minap készített egy statisztikát T.Nagy Imre: 1995 óta 75 félórás alkotását láthatták a magyar nézők. Ahonnan elindultam… címmel 10 portréfilmet készített jeles felvidéki írókról. A II.Rákóczi Ferenc emlékei nyomában című filmért két rangos fesztiváli díjban is részesült: 2002-ben és 2003-ban is. S idén májusban, a budapesti külhoni filmes találkozó előtt néhány nappal a zalaegerszegi Göcsej Filmszemlén a Gyüre Lajos íróról készült portréfilmjéért különdíjban részesült.
– Mindig öröm találkozni a más régióbeli alkotótársakkal, mindannyian ismerjük egymást a szakmában, nagyon örülök, hogy Budapesten most alkalmunk volt beszélgetni, tapasztalatot cserélni. Ugyanabban a cipőben járunk mindannyian, külhoni magyar filmesek: a pénztelenség az, amely a legjobban sújt bennünket. Amikor például valamely történelmi felvidéki városról, vidékről, kastélyról, székesegyházról forgatok, a légi felvételek révén sokkal többet meg tudnánk mutatni a nézőnek. Állandóan pályázni kell eszközökért – hallottuk T.Nagy Imrétől.
