A zentai Városi Múzeumban július 26-án nyílt meg Benes József festő- és grafikusművész önálló tárlata, akinek művei csaknem két évtizednyi szünet után láthatóak újra a városban. A kiállítás-megnyitón Bela Duranci szabadkai művészettörténész méltatta a művész munkásságát és a Zentai Művésztelep jelentőségét, kiemelve, Benes Józsefnél mindig különleges utak vezetnek el addig, ami a képein látható. Művészetét a szorongás élteti, amit állandóan érzünk, de nem tudjuk, honnan ered, művészetének őszintesége pedig a megélt pillanatoknak az alkotói közelségből való szemléltetéséből fakad.
A neves művésszel a megnyitó után beszélgettünk.
Csaknem két évtized után mutatkozott be újra önálló kiállítással Zentán. Milyen érzések töltik el?
– Nagyon nehezen találom a szavakat arra, hogy elmondjam, milyen érzésekkel jöttem ide, és mit váltott ki bennem a kiállítás megnyitója. Nagyon örülök annak, hogy Bela Duranci művészettörténész elvállalta, hogy megnyissa a kiállítást. Sokkal jobban szeretem, ha egy művészettörténész mond rólam vagy a munkáimról véleményt, mint amikor nekem kell megtennem. Óriási élmény volt számomra az is, hogy nagyon sok régi ismerős eljött megtekinteni a képeimet, köztük sok volt diákom is, hiszen annak idején, amikor itt éltem, tanítottam a gimnáziumban. Ezúttal kizárólag rajzokat hoztam, holott egykor a festészeti szakon végeztem a belgrádi Képzőművészeti Akadémián.
– Az akadémia elvégzése után éppen itt, Zentán kezdtem el grafikával foglalkozni. Persze nem volt teljesen ismeretlen számomra ez a technika, hiszen a grafikai eljárások többségét elsajátítottuk a festészeti szakon. Azért hoztunk kizárólag grafikákat, mert azoknak a szállítása sokkal egyszerűbb volt. A festményeim jobbára nagyobb méretűek, zömében 200x150 cm-esek, így azok szállítása jóval bonyolultabb lett volna.
Sohasem titkolta, hogy meghatározó élmények kötik a városhoz, ráadásul egykor a nagy hagyományokkal rendelkező Zentai Művésztelep oszlopos tagja, majd vezetője is volt.
– A Zentai Művésztelepet Ács József barátom hozta létre, ha jól emlékszem, még 1952-ben, jómagam valamivel később, a diploma megszerzése után kerültem ide, és akkor kapcsolódtam be a művésztelep életébe is. Nagyon örültem, hogy tagja lehettem a művésztelepnek, hiszen Ács Jóska, Milan Konjović, Zoran Petrović és sok más, akkor már elismert művész is tagja volt. Fiatal kezdőként nagy lendülettel kezdtem el dolgozni, és érdekes módon – az akadémián főleg figuratív képeket alkottam – itt elkezdtem tájképeket is festeni. Talán azért, mert addigra már kicsit megcsömörlöttem a figuráktól, és itt a Tisza rendkívül nagy hatással volt rám. A Tisza egyébként azóta is foglalkoztat. Nagyon szeretem ezt a folyót, sajnos Kecskeméten és Budapesten, ahol élek, nem folyik, de gyakran álmodom a Tiszáról. Később nemcsak tagja, hanem vezetője is lettem a művésztelepnek meg az itteni képtárnak is. A képtár vezetőjeként úgy éreztem, egy olyan kis városban, mint amilyen Zenta, egy állandó képtár talán terhet is jelenthet, hiszen a látogatók egyszer-kétszer megnézik, de utána igen sok kérdés felmerül a folytatással kapcsolatban, ugyanis egy állandó képtárat nem lehet gyakran változtatgatni. Éppen ezért úgy gondoltam, élő képtárat kell csinálnunk, ezért bevontam az írókat, a költőket, a zenészeket, és egy rendkívül aktív élő képtár jött létre, irodalmi estekkel, zenei estekkel és egyéb programokkal. Mindez azonban szemet szúrt az akkori állambiztonsági szerveknek, és egy napon házkutatást tartottak, amelynek során feltúrták az irodámat, a műtermemet, sőt, börtönbe is vittek…
A pozitív emlékeknél maradva, említette, hogy nagyon szereti a Tiszát, sőt, gyakran álmodik is vele. Ha visszatekint, hogyan látja, a későbbi munkásságát mennyire határozták meg az itt eltöltött időszak élményei?
– Azt hiszem, teljes mértékben, hiszen ezen a vidéken vannak a gyökereim, ezen a vidéken tudok igazándiból alkotni. Sokfelé próbálkoztam már. Párizsban is, ám hét-nyolc hónap után úgy éreztem, mivel a gyökereim itt vannak – ha nem is konkrétan Zentán, hanem a Pannon-alföldön –, ezért mindenképpen vissza kell jönnöm. Később, amikor Londonban nyílt kiállításom, szintén lehetőségem lett volna arra, hogy ott maradjak, ám néhány hónap után onnan is visszajöttem, hiszen újra bebizonyosodott, hogy a hazámtól távol nem tudok olyan elmélyülten dolgozni, ahogyan szeretnék. Lehet, hogy ha évekig kinn maradok, ez megváltozott volna, de nem akartam kísérletezni. Visszajöttem, amit jól tettem, hiszen – ahogyan mondtam is – itt vannak a gyökereim, itt tudok igazándiból alkotni.
Úgy fogalmazott, máshol nem tudott volna olyan elmélyülten dolgozni, ahogyan szeretett volna. Hogy jut kifejezésre ez a fajta mélység a művein?
– Ezt nagyon nehéz szavakba önteni. A belső indulatok hozzák. Talán nincs is olyan nap, amikor nem rajzolok. Ezek néha csupán apró, semmitmondónak tűnő vázlatok, de az ilyen ceruzarajzokból készülnek azután a grafikák és a festmények is. Festés és rajzolás nélkül nem is tudnék élni. Nagyon örülök, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Sokan megkérdezték már tőlem egy-egy kép előtt állva, hogy az mennyi idő alatt készült el, de hát ez mindig egy kicsit nevetséges számomra, hiszen egy-egy kép elkészültének időtartama elsősorban nem lényeges, másodsorban pedig, amikor az ember alkot, nem érdekli az idő, észre sem veszi annak múlását. Az idő múlása csupán annak fontos, aki kényszerből cselekszik. Aki élvezi azt, amit csinál, annak nem.
Miből fakad ez az állandó belső feszültség, mi váltja ki ezt Önben?
– A mai életformából fakad, ugyanis eléggé kegyetlen világban élünk. Persze, tudom, jobb lenne optimistának lenni. Itt van például a nemrég történt norvégiai mészárlás, de említhetném a víz- vagy a levegőszennyezést is, aminek következtében lassan már maszkok nélkül nem is kerékpározhatunk a városokban. Mi, emberek csináljuk magunknak mindezt, aminek következtében aztán egészségtelen életet kell élnünk. Mindez nagyon foglalkoztat engem. Lehetséges ugyan, hogy a rajzaimon, a képeimen nem lehet túlzottan szembeötlő módon felismerni ezt, de mindez azért van, mert sosem szerettem volna semmit pusztán illusztratív megközelítésben megjeleníteni. Azt próbálom érzékeltetni, milyen szörnyű az a világ, amiben élünk. Biztos sokan vannak, akik másként gondolkodnak, akik az olyan képeket szeretik, amelyek díszítik a lakásukat, esetleg felvidítják őket, de én nem az az alkotó vagyok.
Bela Duranci fogalmazta meg, hogy azok érthetik meg igazán az alkotásait, akik konvenciók és ellenállás nélkül szemlélik a műveit, őszinte nyitottsággal keresve azt a közelséget, amely a művészi titok és a mindenki számára látható valóság között van. Hogyan fogalmazható meg a Benes-féle művészi titok?
– Kizárólag az ösztöneimre hallgatok. Persze figyelemmel kísérem a körülöttem zajló dolgokat, a várost, a falut, a környezetet, amiben élünk. Talán ez az, ami inspirál engem, ami kiváltja azokat a belső érzelmeket és azt a mondanivalót, amit a munkáimon keresztül közvetíteni szeretnék, nem gondolva közben semmilyen stílusra, semmilyen irányzatra, de még arra sem, hogy az elkészült alkotások tetszeni fognak-e valakinek, vagy sem. A kiállítás-megnyitón is említettem, hogy nem szeretném utánozni a természetet, inkább megpróbálom átkölteni úgy, hogy ebből a folyamatból alkotás szülessen, amelynek létrejötte élményt jelent számomra is és a néző számára is. Amikor elkészül egy mű, majd amikor bemutatásra kerül, nagyon örülök, ha az emberek megértik és elfogadják. Az elmúlt évek, évtizedek során ugyan rendkívül sokféle művészeti stílussal megismerkedtem, de hál’ istennek egyik sem váltotta ki belőlem azt, hogy hasonlót próbáljak alkotni. Ehelyett inkább egy sajátos, ha lehet így mondani, „benesi” művészetet próbáltam létrehozni. Úgy érzem, hogy ez valamilyen szinten sikerült, és szeretném ezt a továbbiakban így is csinálni.
A zentai kiállítás megnyitóján említette, hogy nagyon szeretné a grafikái mellett a festményeit is elhozni.
– Valóban nagyon szeretném, és remélem, hogy a jövőben lehetőség nyílik majd arra, hogy a festményeimet is kiállíthassam Zentán, ahogyan azt is remélem, megadatik majd számomra, hogy még néhány évig aktívan tudjak dolgozni. Úgy érzem ugyanis, hogy a festészet és a grafika a mindenem. Hál’ istennek Magyarországon sikerült olyan körülményeket létrehozni, amelyek szavatolják számomra a nyugodt alkotás lehetőségét, ugyanis Kecskeméten van egy tanyánk, ahol a feleségemmel, Gerle Margit keramikussal és szobrászművésszel berendeztük a műtermeinket. Nekem például külön van festészeti és grafikai műtermem is. De emellett Budapesten is van egy lakásunk, hiszen mivel Magyarországon mindennek a központja Budapest, az embernek ott is jelen kell lennie ahhoz, hogy érvényesülni tudjon.
