Az újévi vigasságban csak méltatlan elhallgatás jut a béke világnapjának, mintha elhinnénk, hogy az egész esztendőt ilyen „mindenkit szerető” és jókívánságainkat beteljesítő napok múlatják el. Pedig bőven tapasztalhattuk az idők folyamán, hogy másként szokott ez lenni: sosincs béke. Igaz, nem is lesz, ha nem hiszünk elérhetőségében. Egykor bort, búzát és békességet kívántak egymásnak új év kezdetén az emberek, bizonyára abban a meggyőződésben, hogyha lesz étel és ital az élethez, és ha háború sem dönt romba mindent, a gondokat megoldják maguk. Azóta nagyot fordult a világ: mifelénk, az egész kontinensen van étel is, ital is elegendő, a béke mégis csak legfeljebb néhány évtizedre jött el, távolabb meg ennél is rosszabb a helyzet: kenyér és víz sem kerül elegendő az asztalra. Pedig az ember egész életén át abban reménykedik, hogy békében éli le a neki jutó évtizedeket, sőt az itt maradók utolsó útjára is ezekkel a szavakkal kísérik el: nyugodjon békében!
Karácsony előtt útra kel a békeláng Jézus születési helyéről, hogy az osztrák fővárosba érkezve szétosszák és gyertyáról gyertyára terjesszék számos országban annak jelképeként, hogy óvni kell, miként a békét és szeretetet is, nehogy kialudjon az emberi szívekben. Bizonyára nincs is még egy olyan beteljesületlen vágya az emberiségnek, mint a békevágy, mert mindenki tudja, hogy a háború pusztít: életeket követel és életeket tesz tönkre, meggyötör és megaláz, ha testben nem, hát lélekben beteggé tesz. És mégis! Sok országban hol lanyhulva, hol föllángolva dúlnak a harcok, testvérnépek és idegenek között egyaránt fegyverektől várják a békét. Meg a győzelmet, ami aztán keserű lesz mindenki számára. Mindeközben hősi halottak „születnek”, jobb esetben élő hősök mellére tűznek érdemérmet. Pedig a nagy többségük egyiket sem akarta. Persze hazát védeni a józanész határáig erkölcsi kötelesség, idegen földön harcba menni csak kényszer. Eltekintve kalandoroktól és kalandor zsoldosoktól. Az első világháború első karácsonyának estéjén a nyugati fronton számos nemzet katonáinak ezrei némították el fegyvereiket, tették le sisakjukat és énekelték a Csendes éjt különböző nyelveken, hogy aztán fővesztés terhe mellett betiltsák a barátkozást. Az ellenséggel nem szabad barátságot kötni, hanem le kell győzni, meg kell ölni, különben békébe „torkollna” a háború. A hadakozás befejezése, persze, előbb-utóbb békét hoz, mert – mondhatnánk közhelyszerűen – a békének nincs alternatívája. De csak akkor jön el, ha a hadurak is úgy akarják, amikor kellő pusztítást végeztek, amikor „elegendő” embert küldtek tömegsírba és tettek földönfutóvá. Míg békés hétköznapokon mentők, orvosok és jótékony segítők küzdenek egyetlen ember életének megmentéséért, addig a háborúban legfeljebb azt számolgatják a halottak mellett, hogy maradtak-e elegendő számban a fegyverek kezelésére.
Korábbi háborús borzalmak emlékműveihez múltat idézni megy az utókor, szónoklatokban kiemelve az emlékezés lényegét: hogy soha többé ne ismétlődjön meg. Mégis megismétlődik, esetleg kissé más formában, mert mégsem tanultak belőle az utódok. Talán azért sem, mert szerencsére eddig nem volt alkalmuk megtapasztalni a borzalmakat. A háború külső szemlélői pedig úgy gondolják, hogy megteszik a magukét azzal, ha kivonulnak egy-egy (gyorsan elhaló) tüntetésre, beszédeikben odaállva valamelyik fél mellé, mit sem törődve azzal, hogy hiszen azért tört ki a háború, mert a két ellenség úgy gondolta, hogy egy igazság van: az övé, miközben saját vétkeikről megfeledkeznek. Pedig a békét kellene elérni, csak hát a hangadók igyekeznek elnémítani azokat, akik ezt hirdetik.
Hiába mondja ki az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapokmánya, hogy a nemzetközi politikában tilos erőszakot alkalmazni, amikor sorjáznak az ellenpéldák, miszerint az „emberiség ellenségét”, a „diktátort”, a „gonosz hatalmat” meg kell semmisíteni, és jogot formálnak a fegyverzetben erősek, hogy ezt el is végezzék az elfogadott elvek fölrúgásával. Teszik ezt a média kitartó „ráhangolásával”. Kétségtelen, hogy üzleti érdekek (vagy csak azok) is meghúzódnak a háborúk mögött – fegyvergyártás, energiatermelés, nyersanyagforrások –, még akkor is, ha az érdekeltek nem közvetlen résztvevők, de hát a háborút az államok vezetése indítja, aztán meg akár sok ország is „szervezi tovább” saját anyagi hasznára, miközben erkölcsi fényekben tetszeleg. (Lásd: orosz–ukrán háború.)
Mikor jön hát el a világbéke? Igazságosabb gazdasági rendszer nélkül nyilván sosem, miként a megsemmisítés félelmére épített béke is borotvaélen táncol. Naivitás arra gondolni, hogy esetleg a félelemkeltő eszközök fölszámolása szolgálhatná az igazságosabb gazdasági rendszert? Attól tartok, hogy igen, mert esélytelen a megvalósulása. A háború viszont – a mostani korban már végképp – az emberiség erkölcsi csődjét jelenti. A világ jobbik fele pedig tovább keresi a békét Radnótival együtt: Te tünde fény! futó reménység vagy te, / forgó századoknak ritka éke: / zengő szavakkal s egyre lelkesebben / szóltam hozzád könnyüléptü béke! / Szólnék most ujra, merre vagy? hová / tüntél e télből, mely rólad papol / s acélt fen szívek ellen, – ellened!
Nyitókép: Illusztráció/Pixabay
