Aki egy félreértés miatt lett újságíró

Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.

Hétfőként különösen szeretek bejárni dolgozni, mert tudom, hogy Vali akkor szokott ott lenni. Már az első napon nagyon jót beszélgettem vele, és ez a mai napig így van. Egy nagy félreértésből, egy véletlenül választott nyári gyakorlatból egy életre szóló kalandba csöppent. A Magyar Szó újságírójaként, majd szerkesztőjeként Valéria számos kihívással szembesült, ám minden nehézség ellenére kitartott és saját útját járta. Ezen az úton olyan kreatív kezdeményezésekben vált élenjáróvá, mint az élőújságok, a közvállalati vezetőkkel való találkozók vagy éppen a közösségépítő programok, mint a Rozmaring menyegző vagy a receptgyűjtő pályázat. A lap nem csupán információs forrás volt számára, hanem olyan platform is, amelynek az olvasók aktív részeseivé válhattak. A különböző rovatok, a Gyógykalauz és a Tarka Világ szerkesztőjeként is folytatta a közösségépítést, sőt, újabb kreatív ötletekkel és kezdeményezésekkel gazdagította a lapok tartalmát. Élete és munkája példa arra, hogy az újságírás nem csupán egy hivatás, hanem egy életforma is, amelyben az elkötelezettség, a szenvedély és a kitartás kulcsfontosságúak.

Hogyan került a Magyar Szóba?

– Újvidéken fejeztem be a gimnáziumot, majd a közgazdasági főiskolát. 1978-ban kerültem a szerkesztőségbe, ösztöndíjasként. Tulajdonképpen egy nagy félreértés miatt lettem újságíró. Én azt gondoltam, hogy a Magyar Szó pályázata közgazdasági munkakörre, irodai munkára lett kiírva. Emiatt pályáztam meg, fel is vettek. Az első nyáron kellett jelentkezni egy hónap gyakorlatra. Én meg is jelentem reggel háromnegyed 6-kor a Forum bejáratánál. Mondtam, hogy kihez jöttem, ha jól emlékszem, Matuska Márton helyettesített akkor az újvidéki rovaton. A portás nagyot nézett, és mondta, hogy ő délben szokott bejárni. Gondoltam magamban, milyen vállalat ez, ahol délben kezdenek dolgozni? Nyolc óra tájban megjött a titkárnő. Bevezetett a könyvtárba, adott egy Magyar Szót, amit én olvasgathattam. Dél körül érkezett meg a szerkesztő, és bevezettek a deszkbe. Borzasztóan meglepődtem, és mondtam, hogy elnézést, egy nagy félreértés történt. Én közgazdaságot tanulok, nyári gyakorlatra jöttem, nem pedig újságírásra jelentkeztem. Szinte csak annyit mondtak, hogy hát ez van, és már kezdtünk is dolgozni. Mindenkit kiküldtek a terepre. Azt mondták, hogy a téma a földön hever, csak le kell nyúlni érte. Nagyon meg voltam ijedve, nekem soha nem is voltak olyan ambícióim, hogy újságíró legyek. Az első ötsoros hír, amit megírtam, arról szólt, hogy az egyik vállalatban véradási akciót szerveznek. Másnap meg is jelent az újságban. Én még akkor is próbáltam magyarázni a szerkesztőnek, hogy ne haragudjon, de félreértés történt, én közgazdaságot tanulok, és irodai munkát szeretnék. Azt a választ kaptam, hogy mivel nyáron nincs elég munkatárs, mindenki szabadságon van, én csak csinálgassam ezt egyelőre. Piaci árakat írtunk össze, plakáthíreket gyűjtöttünk, és úgy gondoltam, hogy rendben van, egy hónapot kibírok, és majd a következő évben megmagyarázom a tévedést.

Újságíróként, vagyis szerkesztőként ment végül nyugdíjba. Ezek szerint nem sikerült megmagyarázni következő évben sem?

– Elérkezett a következő nyár. Szabó Gizella szerkesztővel beszéltem, ismét próbáltam elmagyarázni, hogy félreértés történt. De ugyanazt a választ kaptam, mint előzőleg, hogy én csak írogassak. Miután diplomát szereztem, jeleztem ezt a Magyar Szónál. Azt mondták, hogy a beosztásom az újvidéki rovaton van, gyakornokként. Telt-múlt az idő, és én évekig el akartam innen menni. Tényleg úgy éreztem, hogy nem vagyok újságírói alkat, nincs elég íráskészségem, gyerekként a Jó Pajtásba sem írogattam. Én közgazdásznak készültem. Viszont amikor megjelentek az írásaim, a nagymamám rettenetesen büszke volt rám, és mindenkinek mesélte az utcában, hogy az ő unokája újságíró. Egyik-másik szomszédasszony kérte, hogy szóljak nekik, hogy ők is megvegyék a Magyar Szót, amikor van benne valami a Telepről, például, hogy mikor aszfaltozzák ki a Hős Pinki utcát és hasonlók. A másik szomszédasszony azt mesélte, hogy az ő kis unokája olyan szépen énekel és táncol a Petőfiben. Miért nem írok arról? Gyakran eljártam a helyi közösségek gyűléseire. Láttam, hogy az embereket az őket közvetlenül érintő dolgok érdeklik, ez rögződött bennem. Néhány év múlva kineveztek az újvidéki rovat szerkesztőjévé, és azon kezdtem gondolkodni, hogyan lehetne az embereket leginkább érintő témákat behozni a lapba.

Milyen megoldásokat talált erre?

– Támadt egy olyan ötletem, hogy havonta kétszer behívjuk a szerkesztőségbe a közvállalatok igazgatóit. Előtte meghirdettük az újságban, hogy az adott keddi napon 2-től 5 óráig a szerkesztőség vendége az egyik közvállalat igazgatója, és telefonon lehet neki feltenni kérdéseket. Ő röviden megválaszolja, mi pedig majd bővebben megírjuk az újságban. Ez azért is volt jó, mert közvetlenül megismerkedtünk az igazgatókkal. Más szempontból pedig az olvasók is nagy érdeklődéssel fogadták a kezdeményezést. A hívásokat az aktuális főszerkesztő fogadta. Folyamatosan csörgött a telefon.

Milyen akciókat szerveztek még ezen kívül?

– 1988-ban és 1989-ben szervezte meg a Magyar Szó, a Dnevnik és az Újvidéki Turisztikai Szervezet az úgynevezett Rozmaring menyegzőt. Az első évben én nem vettem részt benne, a másodikban már igen. Ennek az volt a lényege, hogy házasulandó fiatalok jelentkezhettek a Magyar Szó pályázatára. Beküldték a rövid életrajzukat és egy-egy képet. Első évben két pár jelentkezett, a győztesek péterréveiek voltak, Bozsóki Blanka és a Mucsi Ottó. A második évben már óriási volt az érdeklődés. Szerb, magyar, ruszin, roma, szlovák, bunyevác nemzetiségű párok jelentkeztek, ki-ki a saját lakodalmi szokásait mutatta be. Ez egy háromnapos rendezvény volt. Kezdődött a legény-, illetve lánybúcsúval, majd volt a hivatalos polgári esküvő a városházán. A jegyespár szerb, magyar, szlovák, sokác népviseletbe öltözött, és így vonultak végig a város főutcáján. Mindegyik párt népi zenekar kísérte. A második évben a Magyar Szó színeiben Bognár Tibor és Jakus Katalin, valamint Barna Árpád és dr. Oláh Angéla voltak a nyertesek. Ez egy valóban nagyszabású rendezvény volt.

Végül tehát sikerült megtalálnia önmagát a Magyar Szóban. Mit szeretett leginkább ebben a szakmában?

– Az olvasók közelében lenni, mert ott hallottunk témákat és ötleteket. Amikor a Magyar Szóba kerültem, úgy hallottam, hogy mennek élőújságokra. Nekem fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent. Mondtam az egyik kollégának, hogy úgy szeretnék már én is elmenni egy élőújságra. Egyszer el is vittek, és akkor láttam, hogy ez is egy kivételes alkalom, amikor közvetlenül az emberektől tájékozódhatunk a helyi jellegű problémákról. Kitaláltam, hogy a nézőközönség kis papírokra írja fel, hogy mi érdekli, mit szeretne olvasni az újságban. Ekkor a Vajdaságon át rovatot is szerkesztettem, és a tudósítóhálózat vezetője is voltam. Ez is egy óriási szervezési munkát igényelt. Olyan embereket kerestem, akiknek volt némi íráskészségük, helyi közösség elnöke, tanító néni, óvó néni, magyartanárnő... Ők küldtek híreket és információkat a különböző településekről. Természetesen nem vártunk el tőlük nagy írásokat, de megvolt a kapocs a falvakkal Székelykevétől kezdve egészen Tordáig, vagy Hertelendyfalváig.

Később a Tarka Világ szerkesztőjeként is dolgozott, itt milyen élményekkel gazdagodott?

– Még Bálint Sándor volt a főszerkesztő, amikor gondolkodni kezdtünk, hogy hogyan tudnánk népszerűsíteni az újságot. Kiötlöttük, hogy csináljunk gyermekszépségversenyt. Meghirdettük, hogy nullától 10 éves korú gyerekek képeit küldhetik be a szülők, nagyszülők. Ennek hatalmas visszhangja volt, majdnem 400 fénykép érkezett, még külföldről is. Az olvasók szavazhattak rájuk, és összesen 18 300 szavazószelvény érkezett, zsákszámra gyűltek a szerkesztőségben. Olyan eset is volt, hogy egy apuka megjelent Újvidéken és felvásárolta a visszamaradt újságokat a kioszkokból. Visszatérve az élőújságokra, egy alkalommal odajött hozzám egy idős néni, hogy van egy receptgyűjteménye, ami még a nagymamájától maradt rá. Mivel látta, hogy a Tarka Világban recepteket is közlök, szívesen a rendelkezésemre bocsátja ezt a gyűjteményt. Ebből támadt az az ötletem, hogy miért ne csinálhatnánk erre egy pályázatot, ahol mindenki beküldheti a legjobb családi receptjét. Rengeteg érkezett. Ezerszámra gyűltek a receptek. Persze voltak hasonlóak is, töpörtyűs pogácsából legalább 20-30. Mi ezeket megjelentettük, és felkértük egy-egy ismert vajdasági étterem vagy cukrászda tulajdonosát, hogy kövesse az újságban a megjelent recepteket, és minden hónapban mondja meg, szerinte melyik volt a legjobb. A nyertesek konyhai eszközöket kaptak ajándékba. Ezt még továbbgondoltam, és akkor támadt egy olyan ötletem, hogy miért nem próbáljuk meg ezeket a recepteket kiadni könyv formájában is. Végül két gyűjtemény lett belőle. Az elsőben 555 recept van, és a másodikban is körülbelül ennyi. Nagyon jó volt a fogadtatásuk, úgy emlékszem, hogy mintegy nyolcezer példányban kelt el az első kiadás, és még a mai napig is keresik a kakasos meg a malacos receptes könyvet, amelyeket Léphaft Pál fantasztikus karikatúráival illusztráltunk.

De még itt sem volt megállás. Milyen ötletekkel rukkolt még elő a népszerűsítés érdekében?

– Volt még egy akciónk, ami szintén fölrázta az olvasókat. Jelentkezett nálam egy bácsföldvári születésű fényképész, aki egyébként numerológiával is foglalkozott. Ez azt jelenti, hogy születési dátuma alapján megjósolja a jövőt. Megjelentettük a pályázatot, miszerint Kovács Katarina numerológus megjósolja az olvasók születési dátuma alapján a jövőjüket. Iszonyatos mennyiségű levél érkezett. A titkárnő reggelente tele kartondobozokkal fogadott. Senki sem tudta, hogy mikor kerül bele a saját jeligével ellátott születési dátumához kapcsolódó jóslat, így folyamatosan vásárolták az újságot. Katarinát néhányszor elvittük élőújságra is. Mindig kitaláltunk valamit, például azt, hogy elemezze ki az aktuális országelnök jövőjét. Amikor lement a színpadról, hosszú sorokban álltak az emberek, hogy nekik is jósoljon. Volt, hogy már régen vége volt az élőújságnak, megvendégeltek bennünket, mi már vacsoráztunk, Katarina azonban még mindig a születési dátumokat elemezte. Volt egy másik alkalom is, amikor Temerinből felhívott egy néni, hogy milyen jó kézimunkaminták vannak az újságban és ő ezeket megvenné. Így hát mi felnagyítottuk őket, borítékoltuk, és nagyon sokat eladtunk belőlük.

Mikor vette át a Gyógykalauz szerkesztését?

– Körülbelül 15 éve. Amikor nyugdíjba vonultam, akkor a főszerkesztővel úgy beszéltük meg, hogy amíg nem tanítok be valakit, addig vállaljam a szerkesztését. 2013-ban mentem nyugdíjba, egy pénteki napon, a következő hétfőn pedig ugyanúgy folytattam tovább a munkát. Nyáron ünnepeltük a Gyógykalauz 500. számának megjelenését. Élvezem a munkát, mert szerkeszteni és szervezni mindig is szerettem. Úgy éreztem, hogy nekem valahogy az jobban megy, mint az írás. Az újság fő koncepciója a betegségek megelőzése, az egészséges életmód, a betegségek tüneteinek felismerése, az új diagnosztikai módszerek köré épül. Igyekszem külmunkatársakat, vagyis orvosokat is bevonni, ami nem egyszerű.

Általában hétfőként jár be a szerkesztőségbe. Milyen érzés, amikor itt látja a fiatal kollégákat, mit tanácsol nekik?

– Én nagyon örülök a fiatal munkatársaknak. Jó érzés, amikor látom, hogy itt vannak és dolgoznak, mert ahhoz, hogy valaki újságíró legyen, nagyon kell szeretnie a munkáját. Az újságírás nagyon sok lemondással jár, szinte napi 24 órát követel az embertől, állandóan résen kell lenni. Amikor én elkezdtem dolgozni, tizenketten-tizenhárman voltunk az újvidéki rovaton, és néhány évre rá ketten maradtunk. Az emberek jöttek-mentek, és nekünk nyíltan megmondták, hogy itt vagy megszokjátok, vagy megszöktök. És ez valóban így volt. Emiatt minden fiatalnak nagyon örülök, akiket látok a szerkesztőségben, akik vállalják, akik próbálkoznak, és akik csinálják.