Libbennek a szoknyák, dobbannak a lábak, zeng az ének. Egy biztató kacsintás, csettintés, erőt adó kézszorítás. Nézem őket. A Z-ket, Alfákat. Nézem ennek a keveset megélt, de máris sokat bírált és homályos terhek alatt roskadozó, párhuzamos világokba kényszerített generációnak mosolygó, kipirult arcú tagjait, és büszke vagyok rájuk! Ők már tudják, honnan érkeztek, hordozzák lelkükben régi idők ősi üzenetét. Bárhová is fújja őket a szél ebben a globalizált, digitális algoritmusok által írott és irányított, elmagányosodott világban, már kódolva van bennük eleink közösségi létének, egymásrautaltságának nyűge, fájdalma, szépsége. Az ősi dallamok, szavak, lépések emléke fáklyaként világít számukra digitális jövőjük sivárságában. Ők tudni fogják, hova tartoznak.
Mi tudjuk vajon kik ők és hová tartanak? A generációk között húzódó szakadékok problémája nem új keletű, a szülők sosem értik gyermekeiket, a nagyszülők lemondóan legyintenek unokáik nemzedékére. A Bezzeg az én időmben... kezdetű mondatot hiába utáltam én is szívből, manapság mégis sokszor én is kimondom. Milyenek a mai gyerekek? Mit akarnak? ‒ tesszük fel a kérdést nap mint nap.
A fiatal felnőtt Z (2000 és 2010 között születettek) és a jelenleg még általános iskolás Alfa (2010 után születettek) nemzedék tagjai egy szédületes gyorsasággal változó világba születtek. Ezt az is jól illusztrálja, hogy mindössze tíz év eltérés van a két generáció között, míg az előző X és Y nemzedék tagjai több mint 20 év után váltották egymást. A mai fiatalokat és gyerekeket, különösen az alfákat tekintik a valódi digitális bennszülötteknek, nevezik őket digitális bébiknek, iPad generációnak is. Tagjai már szinte az anyaméhben kapcsolatba kerülnek a digitális világgal. Nem ritka, hogy a közösségi platformra kikerülnek a még meg sem született gyermekről készült ultrahangfelvételek, a kismama pocakján támasztva lapozgatja okostelefonját. A magzatot már az anyaméhben érik digitális eszközökről érkező hanghatások, elektromágneses hullámok. Ma a gyermekét szoptató édesanya nem csemetéje arcát fürkészi szelíden énekelve, hanem gyakran telefonja képernyőjén böngészve próbálja megtörni a hosszú órák monotóniáját. Jelen van az okoseszköz a babakocsiban, duruzsol a gyermek feje mellett, vagy szeme előtt villog. A közösségi platformok tele vannak a ma született gyermekek első mosolyát, első lépését, első szavait rögzítő fotókkal, videókkal, s nem ritka, hogy lelkes szülők a közösségi hálón külön profilt készítenek gyermeküknek, hogy a családi képeken be tudják őt jelölni, s minden velük kapcsolatos élményt be tudjanak mutatni. Nyilván nem nehéz kitalálni, miért is olyan fontos gyermekeink számára a digitális közösség, az okoseszköz. Hogy mindez túlzó mértékben káros, arról a tudomány is állást foglal: kutatások igazolják, a hosszan tartó képernyőhasználat hatására az agykéreg vékonyabb lesz, a fehérállomány szerkezetében is változások állnak elő. Ez utóbbi a nyelvi készségekért, a kialakulóban lévő írás- és olvasási készségekért felel, mely készségek valószínűleg jóval gyengébbek már a mai nemzedéknél. Hogy ne törjünk azonnal pálcát az eszközhasználat felett, ez az a generáció, amelyiket sokkal nehezebben irányítanak és vernek majd át digitális algoritmusok, a jövő technológiáiban pedig sokkal egyszerűbben feltalálják majd magukat. Tény viszont, hogy a kora gyermekkori korlátlan eszközhasználatnak inkább csak negatív hatásai bizonyítottak. Szerencsére az eszközhasználat egyénenként, illetve családonként változó, változtatható tényező. Visszatérve az általánosításhoz, pszichológusok egybehangzó álláspontja szerint a mai gyerekek alkotják majd minden idők legmagányosabb generációját. Magányosok a való-, de élénken társasok a digitális világban. Mi, digitális bevándorlók, arra eszmélünk, az ipar és a szolgáltatók már a Z-ket és Alfákat célozták meg, s ez a világ már jó ideje átköltözött a digitális platformokra. S ha úgy érezzük, gyerekeink faképnél hagytak minket, elfordultak tőlünk, s önmagukat magányba döntve tengetik életüket, azt köszönjük meg magunknak. Tőlünk tanulták meg, hogy az okoseszköz és a digitális világ a legfontosabb alkotóelemei életünknek. Mi, az X és Y generáció tagjai tesszük gyerekeink vállára haldokló bolygónk megmentésének terhét is, miközben az újtechnológiás eszközök működéséhez szükséges energiát továbbra is mi állítjuk elő kizsákmányolóan.
Steigervald Krisztián generációkutató a generációk közötti különbségekről tartott előadásaiban rámutat arra, hogy a mai digitális generáció és szülei között tátong az eddigi legnagyobb generációs szakadék. Tapasztalatból megerősítem a szakértő álláspontját, sőt azt mondom, a gyerekeink eltűntek előlünk. Nem látjuk, nem értjük azt a világot, amelyben ők létezni kívánnak. Az természetes, hogy ettől az ismeretlentől rettegünk és féltjük tőle legkedvesebbjeinket. Ha viszont eluralkodik rajtunk, a félelem bezár és elszakít egymástól. A generációkutató előadásaiban legtöbbször elhangzó szóösszetétel: Nem jobb, nem rosszabb, más. Ez lehet a kulcsa az áthidalhatatlannak gondolt szakadékok szűkítésének. Minden családban, minden szülő-gyermek kapcsolatban ott a tanulás, megismerés lehetősége. A kézfogásé. Hogy a belénk kapaszkodó kicsi ujjakat később se engedjük kicsúszni a tenyerünkből. Csak rajtunk múlik, hogyan adjuk, illetve átadjuk-e az általunk fontosnak tartott értékeket, megmutatjuk-e gyökereinket, rajtunk áll, hogy gőgünket levetkőzve tudjuk-e kérni gyermekünktől, hogy tanítson minket.
Nyitókép: Dávid Csilla illusztrációja
