Minden ember egy külön történet, és sok érdekeset megtudhatunk, ha meghallgatjuk a történetét. Salgó Lajos bácsi 87 éves, és élete nagy részét Kavillón töltötte. Öreg korára feleségével beköltöztek Gunarasra, hogy közelebb legyenek a lányához, aki ott dolgozik. Lajos bácsi szülei béresek voltak, tanyán dolgoztak, és többször is átköltöztek egyik tanyáról a másikra. Fiatal korában sokat kellett dolgoznia, még az is előfordult, hogy ökörrel szántott. A zenével, ami később az egész életét meghatározta, gyerekkorában találkozott először, akkor, amikor még Kispesten laktak.
– Kispesten voltak ilyen „cécók”, ahol egy öreg muzsikált citerán. Nekem is nagyon megtetszett, olyannyira, hogy szereztem is egy faragott asztali citerát. Nem voltak igazi húrjaink, így valami vékony telefondrótokat raktunk rá. Mondanom sem kell, hogy ez a megoldás nagyon rossz volt, ám valahogy mégiscsak megtanultam rajta játszani. Tizenhárom-tizennégy éves lehettem akkoriban. Aztán amíg katona voltam, addig a testvérek szétrombolták a citerámat. Mi ugyanis kilencen voltunk testvérek, és a többiek sajnos nem sokat törődtek vele. Leszerelés után felvettek a pobedai birtokra, ahol először fizikai munkásként dolgoztam, aztán meg lovaskocsis lettem. Szerettem a lovakat és értettem is a jószághoz. Ott dolgoztam, és amikor összejött valamennyi pénzem, akkor vettem egy szaxofont. Előtte volt nálam kölcsönben egy rossz hangszer, amit már nem használtak, azt próbálgattam, és nagyon megtetszett.
Vidám dallamokat csalogatott elő a tamburából (Fotó: Lakatos János)
Kitől tanult meg szaxofonon játszani?
– A feleségemnek volt Magyarországon egy rokona, őt kértük meg, hogy küldjön egy könyvet a szaxofonról. Egy első osztályú szaxofonkönyvet küldött, ami a mai napig megvan. Abban benne van minden, amit tudni kell, így abból a könyvből tanultam meg játszani. Az asszony mondja is, hogy ő taníttatott ki zenélni. Aztán találtam egy-két ismerőst, akik tudtak harmonikázni, és velük mentünk kocsmákba zenélni. Később vettem egy B szaxofont, és azon játszottam nagyon sokáig. Sok helyre hívtak, kocsmákba, vásárokba, búcsúkba, esküvőkbe és elmondhatom, hogy nagyon jó idők voltak azok. Sok helyre eljutottam, Csantavérre, Moholra, Óbecsére, Topolyára, Szenttamásra, Szabadkára, stb. Nagyon sokáig fújtam, és elég jól ment az üzlet. Minden munkát felfogtunk, amit csak tudtuk, és egy időben akár öt fizetés is összejött. Átlagban minden szombatra volt egy lakodalom, és abból már eleve kijött egy fizetés. Közben csütörtökön meg pénteken a kocsmákban játszottunk, mert abban az időben még három kocsma volt Kavillón. Vasárnap meg vásárba mentünk zenélni. Nagyon szépen mulattak azokban a régi időkben az emberek, csak úgy tömték a pénzt a szaxofonba. Az a fizetés, amit a pobedai birtokon kerestem, minden hétvégén összejött a zenélésből, főként szezonban. Nyáron jöttek haza a vendégmunkások, és akkor még hétköznap is mentem a völgyparti kocsmába, mert az mindig tele volt. Ha nem tudtam kocsival menni, akkor csizmát húztam, a hangszert pedig a hátamon vittem hóban, sárban.
Volt-e valami fortély, hogy olyan jól keresett, mint muzsikus?
– Én sosem ittam, és a kollégának is mondtam, hogy ne igyanak, mert aztán csak tántorognak a vendég előtt. Azt is mindig tudtam, hogy kinek kell muzsikálni, mert meglátszott, hogy kinek van pénze. Volt olyan is, hogy elmentünk muzsikálni, aztán vissza is jöttünk, mert nem akartak fizetni. Amelyik muzsikus részeg volt, az nem tudta, kinek kell muzsikálni. Volt olyan is, aki éjszakára berúgott, aztán elment kicsit aludni. Egy Lajos nevezetű kavillói kocsmáros azt mondta egyszer nekem: „Te Lajos, nem vagy jó zenész. A zenészek, akik régen muzsikáltak nálam, azok itt voltak nálam másnap meg harmadnap is, és elköltötték a pénzt, amit kerestek. Te meg rögtön mész haza, amikor vége a mulatságnak!” De előfordult, hogy a szvetityevói kocsmában néha három éjszakán keresztül ott voltunk. Csantavérről jöttek olyanok, akikről senki sem tudta honnan szerezték a pénzt, de aztán szórták is rendesen. Ládástól verték szét a sörösüvegeket, meg ott aludtak az asztalnál. Mi ketten-hárman muzsikáltunk, aztán az illető kivette a pénzköteget a zsebéből és adta világnak. De amikor a külföldön élők hazajöttek, akkor is tudtuk, milyen nótát kell nekik játszani. Arról muzsikáltunk, hogy milyen szomorú az ember sorsa, ha messze van az otthonától, aztán adták a pénzt rendesen. Volt olyan, hogy öten muzsikáltunk, és mindannyian 100-100 márkát kaptunk. Akkor lett ez rosszabb, amikor jött a háború és a hiperinfláció. Moholon a Piros csikóban muzsikáltunk, és szórták kötegekből a pénzt, ám nem szedtük fel, mert nem ért semmit. Ha szombaton lakodalomban voltunk és nem kellett visszamenni vasárnap, akkor reggel rögtön mentem Szabadkára és vettem a márkát. A készpénzt meg elástuk két-három helyre, dunsztos üvegben, mert nem mertük betenni a bankba.
És abban az időszakban megváltoztak a lakodalmak is?
– Korábban két-háromszáz személyesek voltak az esküvők, százötven személyesnél kisebbet nem is igen tartottak. A háború ideje alatt viszont elfogytak a lagzik, csak kocsmákba mentünk muzsikálni, esküvőkre nem igazán. Aztán abba is hagytam a muzsikálást, nem tudom pontosan az évet, csak azt, hogy már hetven fölött voltam. Aztán már nem is érte meg muzsikálni, mert az embereknek pénzük sem volt, és Kavillón már a kocsmák is bezártak. Ma már egy sincs. Most van két unokám, mind a kettő tud énekelni, tanultak zongorázni is. A fiatalabbnak abszolút hallása van, ha felveszi a hegedűt, akkor nem kell stimmelnie, mint nekem. Én meg már csak a tévén kísérem, ha énekelnek. Nem bírom tartani a hegedűt, ezért csak úgy tudok muzsikálni, ha ráteszem a kezem egy nagy fotelra. Nem tudnék már kocsmában muzsikálni, a nótákat sem tudom, mint rég. Gyerekkoromban még két-háromszáz nótával kiszolgáltak egy esküvőt, nekünk viszont már ezer nótát kellett tudnunk.
Hosszú évtizedeken át fújta ezt a szaxofont (Fotó: Lakatos János)
Mi a véleménye a mostani lakodalmakról?
– Most talán megint kezd kicsit fellendülni a dolog, de sajnos már nem mulatnak úgy a népek, mint régen. Nem is szeretek már esküvőre menni, mert nagyon hangos a zene. A mi zenénk annak idején nem volt ilyen hangos. A lakodalmas sátorban kicsit hangosabban játszottunk, bent a teremben azonban nem. Most csak ordibál az a hangszer, mert túlságosan fel van erősítve. Beszélgetni nem tud az ember, táncolni az idősebbek már szintén nem tudnak, így nem is érdemes elmenniük. Régen a kocsmákban a szaxofont sosem fújtam erősítővel, legfeljebb a lakodalmakban használtam ilyesmit. A szaxofon már magában olyan hangos, hogy akár kilenc kilométerre is képes elhallatszani. Most a lagzikban a muzsikusok jó pénzeket elkérnek, viszont mulatni nem nagyon mulatnak az emberek. Van, hogy rátesznek nekik egy kis pénzt a hangszerre, de sajnos általában nem ez a jellemző. Régen minket az asztalokhoz hívtak, és restellték, hogy ne adjanak valamennyit.
Említette, hogy az unokáknak jó a hallásuk, lesz-e valaki, aki tovább viszi a stafétát?
– Nem hiszem, mert másfelé vitte őket az élet.
Nyitókép: Az évek során hegedülni is megtanult (Fotó: Lakatos János)
