Gépvers, parancsszóra

Pest felé szalad velem a vonat. Budapest, Ferihegy megállóhely az, amelyen le kell lépnem a vagon lépcsőin, hogy a reptérre buszozzak. Majd repülőre szállok, mert vár rám, a feleségemre és a fiamra Amszterdam. De egy percig sem tudok a régen látott csodás holland városban remélt élményekre, csatornák vizében tükröződő különleges házakra, csillogó kirakatokra, holland lányok mosolyára gondolni. Ugyanis a velem szemben ülő fiatalember szavai úgy láncolnak, nyomnak, préselnek az üléshez, hogy szinte mozdulni sem tudok.
    Soha nem láttam korábban a férfit, és nagyon kevés az esély arra, hogy még egyszer összesodor kettőnket a sors. De most még sincs számomra fontosabb, mint amit mosolyogva csacsogó feleségemnek mesél a mesterséges intelligenciáról, amelynél csodálatosabb dolog – mint hadarja felhevült lelkesedéssel – nincs is a világon, és ami olyan, mint a virág, amely még csak most szökken szárba igazán. Ő már csak tudja, érződik minden szaván. Egy hatalmas, fővárosi központú cég számítógépes boszorkánykonyhájában dolgozik azon, hogy a társaságuk érdekében ez a mesterséges intelligencia ne csak szárba szökkenjen, hanem mielőbb bimbózzon, ezerszínű virágok bontsák ki mesterséges szirmaikat, és ezzel annyi terhet vegyenek le az ember válláról, amennyit csoda, hogy eddig cipelni tudott.
    – Példát mondjon, csupán egy példát, de ha lehet, ne elvont műszakit – mosolyog rá a feleségem, sandít a számítástechnika nagy tudorára fiam. Látom rajtuk: az Amszterdamban várható látványosságokat bennük is összemaszatolják a fiatal férfi szavai, aki készségesen válaszolja: – Példát? Miért is ne? Máris mondok – és már meséli is, hogyan írt öt (talán hat?) szót a számítógépébe, majd bepötyögte az utasítás kódjait, és ezekből a szavakból néhány perc múlva vers lett, nem is olyan rossz. Sőt, mi több, igazán élvezetes olvasmány – szalad a fiatalember arcára széles mosoly.
    – Ha azt akarom, hogy szonettet kapjak, akkor azt ír a gép, ha azt, hogy óda szülessen a szerelemről, csak jeleznem kell, pontosabban parancsba adni a számítógép nyelvén, és azt kapok ajándékba – lesz egyre szélesebb a mosolya, szeme csillogása jelzi, mennyire boldog, hogy erről beszélhet, hiszen a tudomány diadaláról áll össze szavaiból egy himnusz, amit minél több embernek hallania kell.
    – De hova tűnik ezekből a versekből az ember? – kérdezném tőle. – Tudja, az ember, aki még kócos gyerekként veszi kezébe az első könyvét, ujjával követi a betűket. És amikor a vers végére ér, álmodozón néz ki az ablakon, azt remélve: ha egyszer felnő, ő is ilyen verset – Még hogy ilyet? Sokkal szebbet! – fog írni. Az ember, aki aztán apró papírfecnin dugja a lány zsebébe, persze rejtve és titokban, az első versét. Természetesen szerelmeset, és valljuk be, meglehetősen rosszat. De boldog, mert a rímet ő faragta, a vers ritmusát ő adta meg, és a remény is benne él, hogy ír ő még ennél sokkal jobbat is. Jaj, csak a lány találja meg a papírdarabkát (olvassa el az e-mailt, az sms-t, bármit, amivel verset, rímet, ritmust, szerelmet lehet szállítani), és küldjön egy jelet: az üzenet célba ért. És hova tűnik a ráncosra vénült költő öröme, aki ötven év gondolkodás után találja meg azt a hasonlatot, amiért talán elkezdte megírni első versét.
    De a fiatalember erről egy szót sem ejt, csak a mesterséges intelligenciát istenítve örvénylik minden szava, mondata, olyan erővel ám, hogy félek, beszippant. És nemhogy Amszterdamba, de még Ferihegy vasútállomásig sem jutok el, mert maguk alá temetnek a szavai, ereje, fiatalsága, egy szebb, gépi intelligenciával irányított jövő ígérete. A jövőé, ami annyira hibátlan és megtervezett lesz, hogy abba dehogy fér rossz vers, vagy akár csak egy hamisan csengő-bongó-dadogó sor, és nem lesz szükség költőre sem, olyanra biztos nem, aki szinte vért izzadva szül meg minden szót, netán bortól részegülve, netán másnaposan. A szerkesztőségek, már ha lesznek ilyenek, nem bajlódnak határidővel, költői önérzettel, lánglelkű poéták hadarós panaszával. Csak átnézik a szerkesztők a számítógépükön a jegyzéküket, vajh, milyen vers is hiányzott a legutóbbi internetes lapszámból? És ha kell, hát vidám szavakat adnak meg a gépnek szomorúak helyett, vagy éppen fordítva. Ha meg, mondjuk, Petőfi Sándorról kell megemlékezniük, felidézve stílusát, elég tíz beprogramozott szó, s már csak várni kell egy hamburgert majszolva, hogy megszülessen a forradalmár költőgéniuszt dicsőítő óda.
    – Most már Ferihegy jön, le kell szállnunk… – szól rám a feleségem, én meg vad, dacos erővel markolom meg az utazáshoz hozott könyvemet. – Ezt nem adom! – remeg bennem a düh. Majd amikor megindul velünk a repülő Amszterdam felé, előveszem újra Thomas Mann Varázshegyét, és azon gondolkodom, hány sort hagyna meg ebből a könyvből a mesterséges intelligencia.