Szombat éjjel
megint esett az eső.
A Riván felizzó lámpafénnyel
szivárványkígyók
kúsztak a tenger-tükörre.
A körbe plántált
ciprusok között zihált
a város. Álmokból
szabadult sáros lények
bolyongtak az utcákon.
Valaha talán épp itt éltek,
de ma már
csak a holtak
sírjai hívják haza őket,
kik hűtlenek voltak
nyelvhez és vérhez.
Ne is kérdezz
rá, hogy itt mit keresnek,
mert morcosan legyintenek
csak, s tovább sietnek
morózus emlékeik nyomában.
Odébb, a Palotában
Kálmán és Béla
hadainak árnyai surrannak
a megkopott tégla
s a brácsi kő között,
meg velencei
jelmezbe öltözött
kíváncsi szellemek,
akik Spalatóba álmodták
a karnevált,
s kiknek többsége itt talált
örök otthonra a díszes
Rotonda oszlopainak árnyékában.
Éjféltájban aztán, mikor
a Márton-templomon
megkondul az óra,
és szinte vezényszóra
elszunnyad a város,
s lidércei is már csak
lábujjhegyen járnak,
a Kozjak és a Mosor
a város fölé hajol,
és egy kalandos kedvű kavicson
Splitbe begördül a vasárnap.
