Úgy alakult, hogy az ötvenhatos forradalom kivégzett vajdasági magyar mártírjainak névsorát elsőnek én tettem közzé 1990-ben az Új Symposionban. Ekkor Magyaroszágon már előrehaladott állapotban volt a kádári megtorlások áldozatai kilétének, haláluk körülményeinek és évtizedekig titkolt sírhelyüknek a feltárása. Így szereztem tudomást Sörös Imréről, akiről korábban csak annyit hallottam, hogy a bitófára küldöttek között volt egy temerini is. Mást semmit. Mintha mindent – egész meg nem írt történelmünket – elnyelte volna a kései Tito-korszak átmeneti jóléte és terebélyesedő hazugsága. Persze a rezsimnek volt éppen elég elhazudni valója, a népnek meg éppen elég elhallgatásra ítélt fájdalma itthon is, hogy csak a legnagyobbat, 1944-et említsem.
Sörös Imre édesanya nélkül maradt kamasz fiúként még a világháború derekán került át az anyaországba, kiterjedt rokonságát hagyva Temerinben, abban a későbbi Jugoszláviában, amelyre 1948 után a Szovjetunió és csatlós országai (köztük a kommunisták Magyarországa) már esküdt ellenségként tekintettek, az országhatárokon egymást érték a fegyveres incidensek, a szabad utazást ellehetetlenítették, az illegális határátlépést pedig szigorúan üldözték és büntették. A húszéves Sörös Imre szinte példa nélküli vakmerőségére vall, hogy megannyi akadályt legyőzve mégis hazaszökik unokahúga lakodalmára, sőt vissza is megy – talán többször is megtéve az életveszélyes utat –, amikor is a magyar oldalon elkapják.
Sztálin halála után vagyunk. A generalisszimusz hóhérsegédei és politikai örökösei árgus szemekkel figyelik egymást, ki kerekedik majd felül az utódlási harcokban. Egyelőre Berija látszik a legesélyesebbnek, hétpróbás gyilkos, sokan úgy vélik, még a Gazdát (Sztálint) is ő mérgeztette meg. Berija magához rendeli a magyar helytartót, a különben adai születésű Rákosi Mátyást (aki hódolatát kifejezni érkezik Moszkvába), és az első kérdése hozzá ez: „Te még mindig itt vagy?” S közli vele, Rákosi származására utalva, hogy Magyarországon nem lehet zsidó a király. Rákosi megrettenve megy haza, a Kreml pedig megteszi Nagy Imrét miniszterelnöknek, akit hamarosan megbuktatnak, és csak ötvenhatban kerül vissza rövid időre az ország élére. 1953-ban, egyelőre csupán a párton belül, ádáz hatalmi harc kezdődik Rákosi és a reformokat akaró Nagy között.
Ilyen körülmények között ítélik halálra Sörös Imrét, egyebek között azzal is megvádolva, hogy amikor hazaszökött Temerinbe, beszervezte az UDBA. Az ítéletet mégsem hajtják végre, a bitófa alatt közlik vele, hogy kegyelmet kapott: a halálos ítéletet életfogytiglanira változtatták. Három év múlva, 1956-ban a forradalom hatására szabadul, részt vesz a Corvin köziek támogatásában, megszervezi forradalmárok sokaságának és családtagjaiknak külföldre szöktetését, maga is jár Ausztriában, ahol többedmagával megalakítja a Magyar Forradalmi Tanácsot, majd visszatér az országba, hogy megszervezze a fegyveres ellenállást. Erre azonban már nem kerülhet sor, lebukik, börtönbe kerül, elítélik és 1958. február 5-én kivégzik. Kádárék nem ismernek kíméletet.
Erről a rövid, de heroikus életküzdelemről beszélgettünk a VMDK irodájában azon az őszi estén is, amikor eszembe jutott egy, a kihallgatási iratok és a peranyagok valamelyikében talált történet, amit én Matuska Mártontól hallottam, de azt hiszem, valahol meg is írta. 1953-ban az Államvédelmi Hivatal (ÁVH) pribékjei minden eszközzel olyan vallomást akartak kicsikarni Imréből, hogy kémnek szervezték be a jugoszlávok. Miután már nem bírta a tortúrát, „beismerő vallomást” tett, ennyivel azonban a vallatók nem érték be. „Jó, de ki az ottani kapcsolattartód?” Kínjában Imrének hirtelen eszébe jut unokatestvére, hajdani iskolai cimborája: „Elek Károly.” „Ezt jegyzőkönyvezzük! És mi a fedőneve ennek az Eleknek?” „Kombinált fogó” – tör fel valahonnan a tudatalatti legmélyebb bugyrából.
… Történetesen e beszélgetés közben befutott az irodába Elek Károly is. Csendre intettem a többieket: „Na most, Károly, ki vele, Kombinált fogó.” Karcsi először értetlenül nézett rám meg a többiekre, aztán meg úgy, mintha egy szegény agyalágyulttal hozta volna össze a sors: „Mit akarsz? Nem értelek.” „Ne add itt az ártatlant, tudjuk, hogy ki vagy, druže Kombinált fogó!“ Erre aztán egyszeriben kitört az addig féken tartott nevetés.
Pedig ha jól meggondolom, csak a féken tartott könnyeinket próbáltuk elleplezni.
