A part

Mély a folyómeder, mély nagyon, fentről lefelé betonlépcsőkkel oly mélyen kirakott, hogy magasan kiemelkedik a part. A betonlépcsős teknőrészben akár még egy folyó elférne, a víz valahol lent, fekete tükre alatt tűnődve sodródik ezerszer megjárt útján, hallgatagon viszi magával régen beléfúlt titkait. A végeláthatatlanul hosszú parton, hogyha lépkedek, alkonyatkor, időnként képtelennek tűnik a felismerés, hogy ez még csak az alkony. Éjszakáig, az éjszakában ugyanilyen kopár, hosszú a síkfelület, morzsás sóderdarabkák szisszennek néha talpam alatt. Itt ennyi az egész. Ennyi lehet. Hatalmas. Sötét. Végtelen gyaloglás. Megszületett ítélet. Életfogytiglan életben maradás.
Ami történhet, ami történik, az mindig csak nappal. Fentről hirtelen hasadással omlik kettőbe az ég türkizzel telített kékje, ömlik, már ömlik fejemre a fény. Mondom, ez vagyok én, nézd, most épp arról beszélek, vegyél tudomásul ilyennek, amilyennek: a szemem színe, a hajam színe, rózsaszín pórusok a bőrömön, figyeld mindezt most, míg tűz a nap; rám se hederíts inkább, ha a színpadra lépek. Figyeld, ahogy szavaim egészséges egymásutánját, mint szőlőfürtön szép sorban egymásra boruló, gyöngyházfényű, sárga szőlőszemeket a vízcsap zuhanya, tisztára mossa a fentről ráomló, vakító sugárban ömlő fény ezüstzuhataga.
Ám mindez nem az, egyáltalán nem az, amit hallani szeretnél. Összehúzott szemeidből teljes erőbevetéssel irányítod felém a gyanakvás méregnyilait, melyek villámgyorsan, dühösen suhogva szelik át a levegőt, a nyílzáporral érkező méregzöld csöppecskék zavarosra festik a lezúduló ezüstfény meghökkent csillám-állagát. Azt hitted, ott vagyok még. Azt hitted, rivaldafény az egész.
Pedig csak elmarad az előadás, mondom, nem megyek fel, tudod, nem megyek fel többé a színpadra. Látom, görnyedten gubbasztasz szobánk, a szoba sarkában, látom, amint kiüresedett szemeidben elhalnak a fények, ellobban az utolsó kis szikra.
Ismerős ez a part. Reménytelenül végtelen, akár a száműzetés maga. Errefelé, vagy ameddig a szemem ellát, vagy a homályló messzeségben nem bolyong senki. Szélcsönd van. A mélyben, nesztelenül, sötét gondolataiba mélyedve hömpölyög a folyó. Hajnalodik. S a part, piros lángok alatt, ím, tovakúszik.

Amikor felém

1.

Aznap sem sikerült leráznom magamról a szobámba befészkelt, rég elrongyolódott álom-foszlányokat, hiába zártam kulcsra az ajtót, magammal vittem őket, a pulóverem pamutszálaiba kapaszkodva egyensúlyoztak lépteimet követve, megzavarva letisztultnak hitt tőmondataimat is, így nem tudtam mit felelni neki, amikor közeledtem felé a folyosón, ahol álldogált, a tömegben, akárha egy zsibongó nagyváros riasztóan tömött, látszatra alig mozduló, levegőtlen utcája börtönében, amikor szemének földöntúlian tiszta, világos tükrében láthattam ismét egész kis alakját, hiába lökdösték könyékkel-térddel-szitokszavakkal a többiek, nem mozdult, nem sírt, nem is mosolygott, amikor az önfeledt, hangos visongásokon túl meglepően bársonyos érintéssel csaptak le rám egy pillanatban a kis herceg szavai, hogy jól csak a szívével lát az ember, amikor mellé sodródtam végre, nem tudtam, valóban nem tudtam mit felelni neki, amikor felém fordult, és tág pupilláival az arcomba nézve azt kérdezte tőlem, hogy szeretem-e a karácsonyt.

2.

Csak néztem tehetetlenül, ahogy oldalra fordult, felém, ahogy menedéket keresve szégyenletesen tanácstalan tekintetemben, sikerült kimenekülnie a vészesen szűkülő kapunyíláson, mielőtt a fenyegető csikorgással a félfához közeledő súlyos tölgyfakapu döngve bezárult volna, mielőtt teste ernyedten védekező, fájdalomtól nyüszítő atomjait a kínok tömkelegének minden oldalról rohamtámadásba lendült csapatai morzsákra zúzták volna, mielőtt a rettenetes gyorsasággal múló idő, mint haragtól lángoló tarajú, felbőszült vízáradat, átcsapott volna levegőért kapkodó, halálra rémült arca felett, hogyan zuhan, mindenre elszántan, kétségbeesett ölelésre tárt karjaimba.

3.

Nem hihettem, hogy hozzám szól valóban, hiszen a távoli, sötétkék űrből csendült a hangja, csak mondta, mondta, ontotta magából az újra meg újra előtörő, a csillagösvények lankáin végigömlő, egyre vészesebben ajtómhoz közeledő, lázvörös lávazuhatagot, miközben hangja szép kicsengését óhatatlanul is foltosra égették a rá-ráfröccsenő forró lávacsöppek, ettől vált rekedtessé a zubogó hangözön, még mindig nem hittem, nem hihettem, hogy hozzám szól, valóban, akkor sem, amikor már könnyei patakzásától duzzadtak irtóztatóvá az éter hullámai, akkor adtam fel, megadóan tudomásul véve, hogy hozzám intézi szavait, felém, épp felém fordult ő is, hogy miután a vízözönt túlélve, a parti fövenyen, teli tüdővel készültem levegőt venni, hatalmas sóhajba fojtsa a tavasz éppen hogy pattogzó rügyeinek szemérmes neszezését, és azt kérje tőlem reszketve, rimánkodva, hogy a nagy szerelem húsevő virágairól meséljek neki szép mesét, amikor felém fordult, a rettenettől egészen magánkívül, szegény.