„1924-et írtak. Olyan jól ment a világ sora akkor?
Eszter tobzódást látott a városban is, az utcákon, a
kávéházakban, mindenütt. Úgy látszik, csak ők
hullottak a mélybe.” (Eszter)
Amikor először szembesültem Julian Pölsler A fal (Die Wand) című filmjének láthatatlan, ám áttörhetetlen falával, azonnal a vajdasági „falszakértő”, Börcsök Erzsébet jutott eszembe. A végtelen fal című regénye számos látható és láthatatlan falat formál a szubjektum köré. Az újabb olvasatok többnyire átértékelik ezeket a válaszfalakat. Először a Monarchia-irodalomhoz, a háború utáni határokhoz, Juhász Erzsébet Határregényéhez kötöttem az elszigeteltséget, majd a személyiség elmagányosodásához, vagyis lineáris értelemben gondolkodtam róla. Mostani olvasatom a falhálózathoz kötődik, amelybe a ma, a 21. század embere lépten-nyomon belegabalyodik.
Maguk a legismertebb szerzők is falakba ütköznek. Ilyesvalami történt Börcsök Erzsébettel is, aki sokáig kívül rekedt a kánon falain. Sokat töprengtem rajta, hogy miért, noha jelentős irodalomtörténészek és kritikusok írtak róla, gyakran méltatták sokrétű opusát. Szenteleky Kornél korában a helyi színek elméletéhez vonzódott, Bánát elkülönült világát sajátos módon közelítette meg. Talán mert nőként nem tudta lerombolni az irodalmi válaszfalakat? … Most, hogy a könyvtárból kölcsönöztem néhány kötetét, látom, hogy meglehetősen sok olvasója volt/van, hogy egyes befogadók az oldalakat is behajtják, szamárfüllel jelölik meg a számukra kimagasló részeket. A végtelen fal egyik olvasóját a bánáti helyi színek nyűgözték le, pontosabban a nagybecskereki hetivásár nyüzsgése, a szekerek érkezése, sőt ennek szociológiai és földrajzi szemszögből való remek bemutatása. Emeljünk ki egy ilyen szöveghelyet a XIII. fejezetből: „Hetivásárkor nyüzsgött a város, Becskerek a gócpont, minden kereskedelem központja Torontálban. Nem szabad elfelejteni, háború után vagyunk. … A városnak ez a beözönlő falusi közönség jelenti a forgalmat, a kereskedőknek pedig a legtekintélyesebb vevőket. Jöttek a szekerek minden oldalról. … Jöttek a muzslai magyarok, a tót aradáciak, az écskai románok, a szerbittebeiek, a lázárfeldiek. Jöttek Melencéről, Kumánról, Katreinfeldről és ki tudja még hány faluból.”
Csene, Zsombolya, Temesvár, Újvidék, Versec – ezek Börcsök Erzsébet (1904–1971) életterei. Az újvidéki főiskolán szerzett magyartanári oklevelet. Versecet ismerhette legjobban, ahol tanárként dolgozott, a városban 2001-ben emléknapot is tartottak tiszteletére. Szereplői ugyancsak állandóan költöznek, utaznak, határokat lépnek át. A helyszínek meghatározzák életvitelüket, szemléletmódjukat, sőt hangulatukat is. Az elbeszélő nagy fokú érzékenységgel közelít a hangosan nyüzsgő és az elcsendesült városokhoz, valamint azok intézményeihez. Az ünnepek és rendezvények a szereplők hangulatát befolyásolják.
Hogy Börcsök Erzsébet mint szerző mihez értett igazán? A női jellemfejlődés legapróbb rezdüléseihez, a szerelem visszásságaihoz, a háború lélekre gyakorolt hatásához, az önéletrajzi elemek bevonásához, a dialógusok beiktatásához, a félelem fokozatainak kifejezéséhez, a humorhoz…
Az elbeszélő működésmódjában sokszor a tanári látásmód nyilvánul meg. A nevelés megértése Börcsök Erzsébet egyik alapvető problémája, vitapontjai a neveléselméleti diskurzusokhoz kapcsolhatók. Az Eszter bevezetőjében felvetett kérdések egyúttal vitapontok is. A regény első lapján az én-elbeszélő következő kérdései jelennek meg: „Miért van az, hogy a nagyjából egyforma nevelés mégis más és más embert formál? Miért van az, hogy két ember időtlen időktől fogva birokra tud menni a maga igazáért? És hogy soha ember még nem jutott el a kiteljesedett emberségig?! … Számtalan kérdés, és nincs felelet. Minden ember külön talaj, minden lélek külön mélység. Megy az ember, bukdácsol az emberi jóság és emberi rosszaság útvesztőiben, s ha egyszer megáll, nem biztos, hogy győzött, csak elfáradt, s mint tehetetlen báb sodródik az árral.”
Ezek a kérdések nem juttatják el az elbeszélőt semmiféle megértéshez. A nevelés- és oktatáselmélet jól ismert metaforája, a kert és a kertész manapság is felbukkanó metafora. A sors hatalma az egyén erkölcsi lépteit is meghatározza.
A szerelem visszásságát említettem, noha ez ily módon meghökkentő. A börcsöki hősnőknek azonban a szerelemmel is meg kell birkózniuk. Mindig valamiféle akadály áll az egyén szerelmének kibontakozása előtt, de ez mégis a legerősebb érzelem. Már a serdülő lányok életvitelét és hangulatát meghatározza az a tanár, akibe szerelmesek. A végtelen fal utolsó mondata így hangzik: „Mert a szerelem erősebb minden válaszfalnál, a szerelem erősebb, mint az élet, sőt a halálnál is erősebb.” A művészlétet megkérdőjelezi a házasság, ilyenkor „elcsendesülnek a múzsák”. A szereplők hisznek a sorsban és Schopenhauer felfogásában, miszerint a fájdalom végtelen, „a boldogság pár perc csak”. A boldogság megtalálásába belejátszik az elégikus hangulat.
Börcsök Erzsébet szövegvilágára a nyitott szerkezet jellemző. Szinte Kosztolányi Dezső novelláihoz hasonlítható egy-egy regény befejezése. Az Eszter című regény zárómondata így szól: „Ő a legvidámabb”. Mármint az esküvői szertartást megzavaró, a menyasszonyhoz kedvesen törleszkedő kutya, aki a lehangoló hangulatot, a zavaros lelkiállapotot is megváltoztatja. A kutya hozza a vidám fordulatot, azt teszi, amit a hősnő vagy a befogadó inkább a férjtől várna.
A megemlékezés címeként választott idézet a fordulatokra utal, ezeket sokszor nem is sejtik előre a szereplők, noha életútjuk fordulatokból áll össze. A fordulat természetesen sokféleképpen értelmezhető. Most, hogy az olvasás eléggé háttérbe szorult, talán reménykedhetünk abban, hogy egyszer visszanyeri létjogosultságát, és az olvasott szövegek között Börcsök Erzsébet fordulatokban gazdag, értékes könyvei is ott lesznek. A vajdasági olvasó jelenleg sokat köszönhet Jódal Rózsának, a szerző lányának, aki önzetlenül gondozza édesanyja irodalmi hagyatékát.
Börcsök Erzsébet
Börcsök Erzsébet: Csak elmenni ne kellene soha
Csak elmenni ne kellene soha.
Búcsúzni, várni egy kis állomáson
Állni némán az ablakban,
És nézni, hogy távolodik valaki ott.
Valaki messze már csak egy meleg barna folt,
S lassan a tegnap, a ma … minden elmarad.
Csak búcsúzni ne kellene soha.
Köröttem még reszket a kisvárosi fény,
De az utam, az utam, a holnap oly sötét.
Ajkam néma.
Hallgatom, hogy kattog a kerék.
Pedig kiáltani, sikoltani szeretnék,
Belekapaszkodni a sors kezébe és könyörögni:
„Ne még! Ne még!”
De csak hallgatok.
Az árnyak szállnak, süvít a szél.
Magam vagyok.
Szénszikra szálling,
Az állomás már alig látszik.
Tudom, mindjárt kialszik minden fény,
Tudom, mindjárt rámszakad az éj,
S csak odafenn dideregnek a csillagok.
Szemem még egyszer áttör az esten
Egy hangot, egy jelt, egy árnyékot keresve.
Messze kihajlok, a szél oly vadul tép.
Azután fejem fáradtan ráhull a piszkos ablaküvegre…
Csak elmenni ne kellene soha.
1933 őszén
Nyitókép: Börcsök Erzsébet
