Borsos Attila szerint az olimpiai bronzmérkőzésen megmutatkozott a magyar és a horvát válogatott közötti különbség, ugyanis a horvát csapat jelenleg jóval erősebb a magyarnál. A világ két legjobb válogatottjának jelenleg a franciákat és a horvátokat tartja, a svédek szerinte nem számítottak esélyeseknek, de mindenki tudta róluk, hogy képesek meglepetést okozni, a Mocsai-csapat negyedik helyét pedig kiváló eredményként könyveli el, hiszen – ahogyan fogalmaz – sok ország válogatottja szívesen cserélne a fiúkkal.
• A horvátok ellen elszenvedett vereséget követően a magyar válogatott a negyedik helyen zárt a londoni olimpián. Milyennek értékeli a bronzmérkőzésen mutatott játékot?
– Azt hiszem, a bronzmérkőzésen megmutatkozott a két csapat közötti különbség, a horvát válogatott ugyanis jóval erősebb a magyarnál. Vannak ugyan meglepetések egy-egy tornán, sőt néha csodák is, de a mérkőzések legnagyobb részén az erősebb csapat megveri a gyengébbet, és ez történt itt is. A horvátok csapata erősebb, több kiemelkedő játékosuk van, akiknek a tudása jobban érvényesült a bronzmeccsen. Nyilvánvaló, hogy nagyon hiányzott Császár Gábor játéka, hiszen nélküle a középső poszton nem tudtunk igazán veszélyesek lenni. Nagy Laci ugyan jól játszott, de ez a támadójátékban kevés volt. A védekezésünk is hagyott kívánnivalót maga után, hiszen a horvátok nagyon könnyen átjátszottak bennünket, főleg a szélső pozícióban. Gyakorlatilag a játék minden elemében jobbak voltak a horvátok.
• A magyar csapatnak az egész olimpián nyújtott teljesítményével mennyire elégedett?
– Ha az eredményt nézzük, a negyedik hely szerintem nagyon jó eredménynek számít, sok ország válogatottja nagyon szívesen cserélne velünk. A mutatott játék szempontjából inkább csak a szépre emlékezzünk, azokra a mérkőzésekre, amelyeken bravúrosan játszottunk, mint például a szerb vagy az izlandi csapat ellen! A koreaiak ellen nagyot küzdöttünk. A svédek elleni elődöntő olyan mérkőzés volt, amit meg lehetett volna nyerni, ha picivel több erőnk vagy nagyobb szerencsénk lett volna. Rajtuk kívül viszont csak olyan csapatoktól kaptunk ki, amelyek erősebbek nálunk: a horvátoktól, a spanyoloktól és a dánoktól.
• Ha az olimpiai torna legemlékezetesebb momentumait kellene kiemelni, melyek lennének azok?
– Természetesen az Izland elleni mérkőzés lenne az egyik, hiszen az az összecsapás mindenkinek az emlékezetében megmarad. Fazekas Nándi játéka, azokkal a fantasztikus védésekkel, amelyekkel az őrületbe kergette az izlandiakat, nagyon szép momentum volt, akárcsak Nagy Laci teljesítménye, ami a győzelemhez segített minket. De tulajdonképpen minden játékosunknak volt egy-egy jó mérkőzése. Mocsai Tomi fantasztikus játékot mutatott a szerb csapat ellen; Putics Barna, akit később cseréltünk be, szintén nagyon jól játszott; de kiemelném Harsányi Gergő játékát is, aki a jobb szélen egyedül játszotta végig szinte az egész olimpiát, mégis nagyon jó teljesítményt nyújtott.
• Az olimpia előtt megosztotta a közvéleményt Nagy László visszatérése. Hogyan látja, mennyit tett hozzá az ő játéka a csapat játékához?
– Azt hiszem, az olimpia igazolta annak a döntésnek a helytállóságát, miszerint Nagy Lacit vissza kell fogadnunk a csapatba, hiszen meghatározó volt a teljesítménye, védekezésben szinte mindvégig kiemelkedően teljesített, és sokszor támadásban is remekelt. Ez egyértelműen pozitív történet – legalábbis én így látom. A játéktudása, a személyisége és a csapaton belüli tekintélye sokat hozzátett a válogatott erejéhez, és remélem, hogy a jövőben is a csapat rendelkezésére áll majd.
• Mivel tudnak többet jelenleg azok a csapatok, amelyek a dobogón végeztek: a franciák, a svédek és a horvátok?
– Ebből a hármasból a franciákat és a horvátokat emelném ki, ugyanis azt gondolom, hogy jelenleg ez a két legjobb csapat a világon. Mindkettőre jellemző, hogy minden egyes pozícióra jut két-két klasszis játékos. A franciáknak van a legerősebb keretük, teljesen felőrölik az ellenfeleiket, gyakorlatilag nincs is gyenge pontjuk. Az ezüstérmes svédek pedig hasonló olimpiai szereplést produkáltak, mint mi, hiszen senki nem tartotta őket esélyeseknek, mégis mindenki tudta, hogy rendkívül veszélyes csapatról van szó, amely bárkit megverhet, vannak klasszis játékosaik, mint például Kim Andersson, vagy a kapusaik, akik a világ legjobbjai közé tartoznak.
• Voltak olyan válogatottak, amelyek elmaradtak a várakozásoktól, elég, ha csak a szerbekre, a spanyolokra, a dánokra vagy az izlandiakra gondolunk. Min múlott az ő sikertelenségük?
– Szinte minden esetben egy-egy mérkőzés kiélezett pillanatain múlott. Az izlandiak ott lehettek volna a legjobbak között, ha bedobták volna ellenünk azt az ominózus hétméterest. A spanyolok is balszerencsével kaptak ki a franciáktól: gyakorlatilag egyetlen kipattanó labdán múlott a dolog. A dánoknál azonban azt éreztem, hogy valami nem volt rendben a csapatukkal, hiszen már a csoportmérkőzések során is botladoztak, aztán pedig kikaptak a svédektől. Nem ugyanazt a válogatottat láttuk az olimpián, mint a legutóbbi Európa-bajnokságon. A szerb csapat ugyanakkor némiképp visszaigazolta azokat a vélekedéseket, amelyeket az Európa-bajnokság után hallhattunk, nevezetesen, hogy az ezüstérem megszerzésében jelentős szerepet kapott a hazai pálya és a hazai közönség előnye – persze semmiképp sem negatív értelemben –, és mivel most hiányzott az a pici plusz, csak a középmezőnyben végeztek.
• A korábbi olimpiákon a magyar női válogatott is igen eredményesen szerepelt, most pedig ki sem jutott a megmérettetésre. Mivel magyarázható mindez?
– A női válogatottunk hosszú kudarcsorozat után került abba a helyzetbe, hogy nem kvalifikálta magát az olimpiára. Az okok között nagyon sok mindent fel lehetne sorolni, de a csapaton belüli egység hiánya egészen biztosan ide tartozik, és véleményem szerint az sem volt szerencsés dolog, hogy a szövetség összevissza váltogatta a szövetségi kapitányokat. A magyar női válogatott azonban a játékosállomány tekintetében mindenképpen ott van az első hat-nyolc csapat között, ezért úgy gondolom, vissza fogunk tudni zárkózni az élmezőnybe. Az új kapitány, a norvég Karl Erik Böhn véleményem szerint megpróbálja majd belevinni a magyar kézilabdába a norvégok mentalitását, és nagyon remélem, hogy a csapaton belül, a játékosok között sikerül majd kialakítania azt az egységet, ami például a fiúkat jellemzi.
Nagyon nehéz kérdés, hogy mi lett volna, ha a lányok ott lettek volna Londonban, hiszen a nőknél is apróságokon múlott a dolog, gondoljunk csak arra, hogy a norvégok egy hajszálnyira voltak a kieséstől, aztán mégis megnyerték a tornát, vagy arra, hogy a franciák, akik véleményem szerint a legjobb csapattal rendelkeztek ezen az olimpián, egy szerencsétlen mozdulat miatt kikaptak a montenegróiaktól. A brazilok is kiváló kezdés után véreztek el. Nagyon sok hasonló erősségű csapat van tehát, amelyek közül most már a norvégok sem emelkednek ki annyira, mint az elmúlt években.
• A skandináv csapatokra jellemző mentalitás és játékstílus mennyiben tűnik elsajátíthatónak vagy meghonosíthatónak?
– Nehéz összefoglalni, hogy mi a lényege a norvég mentalitásnak, de mindehhez hozzátartozik az az edzésmódszer is, aminek eredményeként a játékosok úgy tudják végigrohanni a mérkőzéseket, és még egy olimpiai döntőben is úgy játszanak, mintha egyáltalán nem lennének fáradtak. Ennek a felkészítési módszernek köszönhetően remélhetőleg a magyar játékosok is jobban bírják majd a sorozatterheléseket. Fontos ugyanakkor annak a hozzáállásnak a meghonosítása is, amelynek eredményeként a játékosok egy-egy sikertelen megoldás, egy-egy rossz lövés vagy akár egy elveszített mérkőzés után is meg tudják tartani a pozitív hozzáállásukat. A norvégoknál ez példaértékűen működik, hiszen bármi is történik, mindig mosolyogva mennek tovább, legyen szó akár a következő támadásról, akár a következő mérkőzésről. Nem túlzás azt mondani, hogy mínusz tíznél és plusz tíznél is ugyanazt az elszántságot látjuk rajtuk. Ebben kellene nekünk is fejlődnünk.
• Ennek az új munkamódszernek az eredménye akár már a soron következő nemzetközi megmérettetésen, a szerbiai Európa-bajnokságon is megtapasztalható lehet majd?
– Nagyon remélem, hogy látjuk majd a jeleit, de azt azért le kell szögezni, hogy az igazi célkitűzés a magyar női válogatott előtt az, hogy a 2014-es Eb-re, amit Magyarország és Horvátország közösen rendez majd, egy igazán ütőképes csapattal állhassunk majd ki.
• Az olimpia mindig egyfajta korszaklezárást is jelent. Milyennek látja az utánpótlást?
– Azt hiszem, a nőknél jó az utánpótlásunk, hiszen a junior-vb-n eljutottunk a legjobb négy közé, ami azt jelenti, hogy ott vagyunk a világ élmezőnyében. A férfiaknál rosszabb a helyzet, ott ugyanis kimaradt egy-két generáció, nem tudtunk kinevelni olyan játékosokat, akik megfelelő módon tudnák pótolni a régieket. De a Császár–Zubai–Putics-féle generáció mindenképpen kihúzhat majd még egy olimpiai ciklust, és időközben talán sikerül majd kinevelni azt a generációt, amelynek a tagjai fel tudnak nőni hozzájuk, és a későbbiekben pótolni is tudják majd őket. Most mindenesetre úgy tűnik, lesz néhány nehéz évünk ezen a téren.
• A következő olimpiai szereplést illetően azért bizakodó?
– Természetesen. Mindig bizakodó vagyok, hiszen a magyar kézilabdában megvan a megfelelő erő ahhoz, hogy ott legyünk az olimpián. Ott pedig már, mivel apróságokon múlik a szereplés sikeressége, szinte bármi megtörténhet, hiszen tudjuk, egy csapatnak sokszor nehezebb kvalifikálnia magát az olimpiára, mint ott jó eredményt elérnie.
