Különleges hangulatú ünnepséggel köszöntötték a budapesti Vígszínház ban az intézmény igazgatónőjét, Eszenyi Enikő t január 11-én, ötvenedik születésnapja alkalmából. A rendezvényen megjelent a magyar színházi élet krémje, hogy együtt tisztelegjenek a Kossuth-díj as színésznő, rendező előtt. Eszenyi Enikő lapunknak adott születésnapi interjújában pályájának legfontosabb állomásaira emlékezett vissza, de nekünk beszélt először arról is, miért nem láthatjuk majd a jövőben új előadásokban a Vígszínház színpadán.
–Engedje meg, hogy tisztelettel gratuláljak születésnapja alkalmából!
– Nagyon szépen köszönöm.
–Eszenyi Enikő hogyan tekint az idő múlására?
– Azt kell mondanom, Eszenyi Enikő igazából nem nagyon örül annak, hogy annyi éves, amennyi. Különösen most nem, amikor a fővárosi vezetés úgy gondolja, hogy egy színházigazgatónak ezután férjen bele a vezetői fizetésébe a rendezés és a játék is. Mivel ezzel semmiképpen sem tudok egyetérteni, ezért éppen most, ötvenévesen, csaknem harminc pályán eltöltött évvel a hátam mögött azt kell mondanom, hogy Eszenyi Enikő egy darabig hiányozni fog a színpadról. Nem tagadom, szomorú vagyok emiatt. Sokat játszom, olykor húsz előadást havonta, ezért ha nem játszanám le a repertoáron lévő előadásokat, akkor igazgatóként kárt okoznék a saját színházamnak. Elszomorít, hogy éppen egy ilyen évforduló kapcsán kell arról beszélnem, hogy a közeljövőben nem fogok tudni új darabban színpadra lépni. A mostani szerepeimet nyilvánvalóan megtartom, hiszen nem vagyok olyan művész, aki lemondaná azokat. Húsz előadást egyébként sem lehet lemondani, mert összedől a színház, de ez valóban nagyon fájdalmas pont számomra, amiről egyébként neked beszélek először a nyilvánosság előtt.
–Mekkora belső vívódást okozott ennek a döntésnek a meghozatala?
– Ez egy egyszerű dolog, nem okozott különösebb vívódást. Remélem, hogy nem örökre szól, de egy darabig biztosan így lesz.
–Színészként mennyire lesz ez nehéz önnek? Mégiscsak a színpad az, ami mozgatja.
– Mivel – ahogyan említettem – a korábbi előadásokban játszott szerepeimet megtartom, csak részben. Természetesen hiányozni fognak az új szakmai kihívások.
–Egy interjúban azt nyilatkozta, az embernek az ön korában már összegeznie is kell, mit tett, hová tart, hol vannak a hangsúlyok az életében, majd hozzáfűzte, ma már inkább befelé figyel, így védi magát. Mitől óvja önmagát ezáltal?
– A színház olyan sziget, ahol nagyon sok mindentől távol esünk. Itt csupa olyan emberrel vagyok körülvéve, akik ugyanolyan hivatásszerűen végzik a munkájukat, mint én, legyen szó nemcsak a színészekről, hanem akár a fodrászokról, az öltöztetőkről, a díszítőkről, tehát bármelyik kollégámról. Egész nap elhivatott emberek között lenni egészen más érzés, mint amikor bemész egy üzletbe, és nem szolgálnak ki, mert nincs kedvük. De ez csak egyetlen példa. A Vígszínház olyan hely, ahova az ember örömmel tud bejönni, és ez nagyon jó érzéssel tölt el.
–Egy másik helyen arra a kérdésre, hogy mi az, ami hajtja, azt válaszolta, az, hogy jól meg legyen csinálva, ez a lényeg. Mikor van „jól megcsinálva”, mikor jelenik meg az a belső elégedettség, amikor ezt nyugodt szívvel ki tudja jelenteni?
– A különböző munkafázisok mindig összefüggésben állnak a végeredménnyel. Természetesen van ennek egy művészi része is, de van egy olyan is, amely a mindennapos működést biztosítja. Először az embernek olyan kapcsolatrendszerrel meg olyan információs csatornákkal kell rendelkeznie, amelyek segítségével nagyon jó darabokat tud szerezni. Ehhez jó munkatársak is kellenek, mert meg kell teremteni hozzá a feltételeket. Aztán daraboknak el kell jutniuk hozzánk. Olyan szerzőket vagy fordítókat kell kiválasztani, akik a lehető legizgalmasabbá tudják azokat tenni. Úgy kell kiválasztani a rendezőt és a színészeket is, hogy minél jobban működjön a dolog. Ha összeállt a produkció, annak az életét tovább kell vinni egészen odáig, amíg megszületik a bemutató. Külön izgalmas az is, hogy a Vígben nagyon sok olyan előadás van, ami akár tíz-tizenkét évig is fut, tehát azokat tovább is kell gondozni. Ha minden munkafázist rendesen, a megfelelő odafigyeléssel végzünk el, akkor egészen biztos, hogy jó végeredményt kapunk, ami elégedettségre adhat okot. Rendkívül összetett dologról van tehát szó, amelyben minden mindennel összefügg, éppen ezért nagyon nagy odafigyelést igényel. Már csak azért is, mert a Vígszínház Budapest egyik legnagyobb színháza, ráadásul ott van a Pesti Színház is, ami szintén a legnagyobbak közé tartozik, a Házi Színpad, sőt, büszkén mondhatom, hogy most már nem három, hanem négy játszóhelyünk van, hiszen nemrég hoztunk létre egy előadást a Hátsó Színpadon is, amit egy fiatal rendező, Szőcs Artur rendezett. Mindez azt eredményezi, hogy decemberben például összesen nyolcvan előadást játszottunk, a főpróbákkal együtt még többet is, ami óriási számot jelent.
–A jó értékkategóriájáról alkotott képe, a művészi hozzáállása, vagy ha úgy tetszik, hitvallása, mennyit változott az elmúlt évek, évtizedek során?
– Minden stáción keresztülmentem, ahogyan azt egy művészi életpálya általában megkívánja: a fiatal szárnybontogatástól kezdve egészen a színházvezetésig. Szerencsére olyan mestereim voltak, akik rendkívül erős, sőt, megdönthetetlen morális értékrendet és hivatástudatot plántáltak belém.
–A kerek évfordulók szinte köteleznek a visszatekintésre: hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?
– Októberben avattuk fel mesteremnek, Kapás Dezsőnek az emléktábláját azon a házon, amelyben élt, januárban pedig a másik mesteremét, Horvai Istvánét is felavatjuk, ott, ahol ő lakott. Mindketten meghatározó szerepet játszottak az életemben, hiszen ők voltak azok, akik elindítottak ezen a pályán. De ide tartozik Marton László is, mert amikor jelentkeztem a főiskolára, ő engedett tovább az első rostán. Igaz, aztán nem az ő osztályába kerültem, hanem Kapás Dezsőébe és Horvai Istvánéba. Az a négy év meghatározó volt számomra. A főiskola után ide kerültem, a Vígszínházba. Nagyon nagy szerencsém volt, mert Horvai tanár úr volt az igazgató, Kapás tanár úr pedig itt volt rendező, akárcsak Marton László, akiknél nagyon sokat játszhattam, akiktől nagyon sokat tanulhattam.
–Hogyan folytatódott a dolog, mi késztette például arra, hogy a színészet mellett a rendezés terén is kipróbálja önmagát?
– Vannak olyan dolgok, amiket az ember színészként, egy előadás egy szerepén keresztül nem tud kifejezni, hiszen ott csupán egyetlen szeletét tudja képviselni mindannak, amit gondol. Az egyik nagyon kedves szerepem volt például a Nóra, amiben Ibsenen keresztül meg tudtam fogalmazni valamit a női létről. De mondjuk az Augusztus Oklahomában című előadásomban sokkal komplexebb módon tudok átadni valamit a nézőknek, hiszen ott nemcsak egyetlen szerepben gondolkodhatok, hanem egy egész előadásban. Tehát ez egy másfajta kommunikációt jelent a nézőkkel. Az első előadásomat, a Leonce és Lénát a Budapesti Kamaraszínházban rendeztem, ebben akkori férjem, Kaszás Attila játszotta a főszerepet, de Szarvas József és Pap Vera is játszott benne, és akkora sikere lett, hogy Marton László felajánlotta, rendezzem meg a Vígszínházban a West Side Story-t. Ez volt az a pont, amitől kezdve már minden évben rendezhettem egy előadást a Vígszínházban.
–Rendezőként aztán nemzetközi szinten is sikert sikerre halmozott…
– A Heilbronni Katica című előadást rendeztem itt, a Sátorban, amit megnézett egy pozsonyi dramaturg, akivel azután Pozsonyban, az ottani Nemzeti Színházban együtt dolgoztunk. Ott az Ahogy tetszik című Shakespeare-darabot rendeztem, amellyel Prágába mentünk vendégszerepelni, ahol akkora sikere lett az előadásnak, hogy rögtön marasztalni próbáltak, így azután négy éven keresztül rendeztem náluk, három Shakespeare-t – a Sok hűhó semmiért, a Tévedések vígjátéka és a Vízkereszt című darabokat –, majd Lope de VegaA kertész kutyája című darabját, illetve ÖrkényTóték című abszurdját, ezt követően pedig újra visszatértem Szlovákiába. Tehát ez a terület nagyon a szívemhez nőtt. Az idén ennek az együttműködésnek az eredményeképpen a neves cseh rendező, a cseh Nemzeti Színház igazgatója, Michal Dočekal rendezte a Mikvét a Pesti Színházban, aki azóta is folyamatosan kér, hogy rendezzek náluk, de ezt egyelőre még sajnos nem tudom megoldani. De rendeztem más helyeken is, például Amerikában, a washingtoni Arena Stage-en BrechtEgy fő az egy fő című darabját, úgyhogy szerencsére tényleg nagyon sokfelé jártam az elmúlt évek során, és úgy érzem, a külföldön szerzett tapasztalataimat mind-mind kamatoztatni tudom a Vígszínház irányítása során.
–Volt-e valaha olyan pillanat, amikor eljátszott a külföldön maradás gondolatával?
– Nem, soha nem volt ilyen. Mindig mindenütt vendég voltam. A vendég helyzete nagyon jó, hiszen mindent meg akarnak neki adni annak érdekében, hogy jól érezze magát. Amerikában például sokkal tovább is maradhattam volna, de amikor befejeztem a munkát, és pénteken megvolt a bemutatóm, azonnal jöttem haza, és hétfőn már a Budapesti Operettszínházban kezdtem el rendezni egy új előadást.
–Shakespeare nagyon meghatározó szerző az életében, nagyon sok művét színpadra állította már, most éppen a Rómeó és Júliá t rendezi. Miből fakad ez a kötődés?
– Azt hiszem, elsősorban abból, hogy nagyon át tudom érezni azt a komplex gondolkodásmódot, ami őt jellemzi. Az a szellemesség, az a szenvedélyesség, ami a darabjaiban van, nagyon közel áll hozzám, ráadásul mindez sok-sok iróniával fűszerezve jelenik meg nála. Pontosan ez az, amit a legjobban szeretek: a nagy történetek és a nagy szenvedélyek, mint amilyen Antonius és Kleopátra vagy éppen Rómeó és Júlia szerelme. Nagyon jó volt az, hogy az előző évadot éppen az Othellóval nyitottuk, amely előadásunkat még Szöulba is meghívták, ahol ezerötszáz ember állva, brávózva tapsolt a társulatnak. Az Othello sikere is arra ösztönöz bennünket, ami az igazgatói pályázatomban is szerepelt, hogy minden évben bemutassunk egy-egy Shakespeare-művet. A Rómeó és Júlia bemutatóját a tervek szerint március 19-én tartjuk, nagy örömömre szolgál, hogy hosszú idő után újra Kentaurral (Erkel László díszlettervező – szerző megj.) dolgozhatok, ahogyan az is, hogy az előadás zenéjét Presser Gábor szerzi majd.
–Ha már Presser Gábort említi, a magyar dal napja rendezvényének egyik legszebb pillanata az volt, amikor ön az Életrajz című dalt énekelte, felsorakoztatva, milyen dolgok nélkül nem lett volna az, aki. Kiemelne-e néhány olyan momentumot, amelyek nélkül Eszenyi Enikő nem lett volna az, aki?
– Ha például nem Csengeren születtem volna, és nem kaptam volna meg genetikailag mindazt, amit a szüleimtől és a felmenőimtől megkaptam. De maga a falusi lét is nagyon fontos részét képezi a személyiségemnek, ugyanakkor ebben van egy jókora ellentmondás is, hiszen mégiscsak urbánus típus lettem – tehát igazi falusi urbánus vagyok. Az emberek, akikkel együtt játszottam, mint mondjuk Ruttkai Éva vagy Törőcsik Mari. A már említett mestereim, Horvai István és Kapás Dezső. A vígszínházi társulat, amelynek a tagjait az elmúlt évek során láttam játszani, vagy akikkel együtt játszottam. De ugyanilyen fontos volt például Udvaros Dorottya vagy Básti Juli is, akiktől sok mindent elleshettem. Említhetném Iglódi Istvánt vagy Montágh Imrét is, aki beszédre tanított, Marton Lászlót, a Vígszínház korábbi igazgatóját, aki a mai napig nagyon sokat segít nekem és még nagyon-nagyon sok embert. Azt hiszem, végtelenül szerencsés vagyok, hogy ennyi különleges, nagy ember között nőhettem fel, akiktől nagyon sokat tanulhattam.
