(Zih Zsolt felvétele)
A népszerű műsorvezető, Alföldi Zoltán egykor sportolónak készült. Tíz évig versenyszerűen cselgáncsozott, ami meghatározó jelentőségű volt számára, ugyanis a küzdősportnak köszönhetően olyan fegyelmet és önuralmat tanult, ami a későbbiek során is mindig átsegítette a nehéz időszakokon. Jelentős sportsikerei ellenére mégis úgy döntött, a jogi karon kezdi meg a tanulmányait. Csakhamar világossá vált azonban számára, hogy – ahogyan fogalmaz – a jogi perek és a NATO-csúcs közül inkább az utóbbi az, ami igazán érdekli. Újságírói pályafutását a Népszabadságnál kezdte, ahonnan előbb a TV3-hoz, majd az RTL Klub-hoz került, ahol több éven át vezette a csatorna híradóját és egyéb műsorait is. Ezt követően az ATV-hez igazolt, majd néhány hónapja a Magyar Televízió híradójának műsorvezetője lett, ami elmondása szerint azért volt jó váltás, mert a közszolgálatiság kereskedelmi tévésként is sokat számított neki.
Szöllősi Györgyi és Alföldi Zoltán
Amikor eljöttél az ATV-től, azt nyilatkoztad, a döntésed egyik oka az, hogy ott nem kaptad meg azokat a szakmai kihívásokat, amelyekre vágytál. A jelenlegi munkádban mi jelenti számodra a legnagyobb szakmai kihívást?
– Annak, hogy eljöttem az ATV-től, valójában jóval összetettebb okai voltak, amelyeknek taglalásába nem szívesen mennék bele. Azt azonban tudni kell, hogy mindig is szerettem híradózni, ugyanis a hír műfaja az, ami a leginkább érdekel. Nemcsak akkor követem a híreket, amikor bejövök a munkahelyemre, hanem a szabadidőmben, sőt, még a nyaralás közben is folyamatosan figyelem azokat. Nem nagyon bírom ki huzamosabb ideig úgy, hogy ne tudjak mindarról, ami itthon és a nagyvilágban történik. Ez lenne az egyik része. A másik része pedig az, hogy közszolgálati híradót vezetni, még most, 2011-ben is, amikor a média már nagyon átalakult, kihívást jelent, hiszen egy olyan hírműsornak, amely a legfontosabb információkat összeszedetten tálalja, nagyon fontos szerepe van. Más egy közszolgálati hírműsor, mint egy kereskedelmi, hiszen a kereskedelmi média olyan profitorientált vállalkozás, amelynek a legfőbb célja az, hogy minél több nézőt ültessen a tévékészülékek képernyője elé. Ezt persze lehet nagyon jól és tisztességesen is végezni. Azokon a helyeken, ahol korábban dolgoztam, mi is ezt igyekeztünk megvalósítani. A közszolgálati televízió esetében azonban sokkal fontosabb szempont az, hogy a valóban releváns híreket szedjük össze, közérthetővé téve az emberek számára mindazt, ami körülveszi őket, ami nap mint nap befolyásolja az életüket.
Az említett eltérések, amelyek a közszolgálati és a kereskedelmi média hírműsorait jellemzik, mennyire hatnak ki a hírek mögött álló egyén hozzáállására?
– A személyes hozzáállásomban ilyen szempontból semmiféle változás sem történt. Amióta újságíró vagyok, márpedig ez most már elég régóta tart, az én hozzáállásom semmit sem változott. Soha nem azok a hírek hoztak lázba, amelyek baltás gyilkosokról vagy valamelyik valóságshow hőseinek problémáiról szóltak. Eleinte leginkább a külpolitika érdekelt, aztán később kialakult bennem a belpolitika iránti érdeklődés is. Nekem szerencsére soha sem kellett a hozzáállásomat megváltoztatnom. A kereskedelmi tévézésben is közszolgálati embernek tartottam magam.
Mennyire tartod fontosnak azt, hogy egy híradó műsorvezetője újságíró legyen, ne csupán hírolvasó?
– A hírek hiteles tolmácsolása nem feltétlenül függ össze azzal, hogy valaki mennyire ássa bele magát azok hátterébe. Nem biztos például az, hogy egy jó riporter, aki kiváló anyagot készít, a stúdióban, a kamera előtt ülve a legmegfelelőbben fel tudná azt vezetni, hiszen értelemszerűen ez is egy olyan műfaj, amit meg kell tanulni. Jómagam mindig igyekeztem úgy dolgozni, hogy ha nekem kell kimennem a helyszínre, hogy elkészítsek egy-egy riportot – amit korábban igen gyakran meg is tettem –, akkor az semmiféle problémát ne okozzon. A műsorvezető életében ugyanakkor bármikor adódhat olyan helyzet is – ami az én életemben is előfordult már néhányszor –, amikor benn ül a stúdióban, arra várva, hogy az előre megírt adásmenet szerint szépen felolvassa a súgógépről a felkonferáló szövegeket, aztán egyszer csak beüt a krach: mondjuk, lerombolják New Yorkban a World Trade Centert, netán terrortámadást követnek el Londonban vagy Madridban. Ilyenkor menni kell, és csinálni kell, folyamatosan reagálva azokra a fejleményekre, amelyek időközben történnek. Ilyen esetekben persze nem árt, ha az ember tisztában van az események hátterével, amihez nélkülözhetetlen az, hogy folyamatosan figyelemmel kísérje a világ történéseit. Tehát bár azt mondom, hogy szigorúan véve nem kell hozzá újságírónak lenni, ugyanakkor azt is gondolom, hogy hitelesebbé tudja tenni a műsorvezetőt az, ha újságíró is egyben.
Ez a kettősség mennyire határozta meg a pályád eddigi szakaszát, hiszen mint tudjuk, korábban elsősorban szerkesztőként tevékenykedtél, aztán az RTL Klubnál műsorvezetőként, az ATV-nél szerkesztő-műsorvezetőként dolgoztál, most pedig újra híradós műsorvezető lettél?
– Mindvégig meghatározta a pályámat. Annak idején a Népszabadságnál kezdtem el újságírással foglalkozni, ahol eleinte külsős gyakornokként pártok sajtótájékoztatóira jártam, majd később publicisztikákat és tárcákat is írtam, aminek köszönhetően az írói vénám is előtérbe kerülhetett. Aztán a külpolitikai rovathoz kerültem, előbb tudósítóként, majd lapszerkesztőként. Onnan kerültem át a kereskedelmi televíziók indulásakor a TV3-hoz, ahol szintén külpolitikai szerkesztő és tudósító voltam. Az RTL-hez már műsorvezetőként hívtak, de csakhamar a nyakamba varrták az Antenna című műsort is, amit aztán nagyon megszerettem. Később jött a Házon kívül című belpolitikai magazinműsor, amelynek esetében egy egészen más stílusú tévézést igyekeztünk meghonosítani Magyarországon, amit azután – büszkén mondhatom – sokan átvettek tőlünk. Akkor, amikor 2006-ban miniszterelnök-jelölti vitát és választási műsort vezettem, szintén az én feladatom volt a szerkesztői és a riporteri munka is. Az ATV-nél szintén nagyon sok háttérmunkát végeztem annak érdekében, hogy a műsorom végeredménye olyan legyen, amilyennek látni szeretném, hiszen ahhoz, hogy a műsorvezető egy adott témáról negyven-ötven percen át lazának tűnő beszélgetést tudjon folytatni a vendégével, elképesztő mennyiségű előzetes felkészülésre és munkára van szüksége. Az újságírói munka tehát folyamatosan végigkísérte a műsorvezetői szerepkört, remélem ez így is marad.
A munkád mellett a Budapesti Corvinus Egyetemen és a Budapesti Kommunikációs Főiskolán is tanítasz. Hogyan fogalmaznád meg, mi az, amit át szeretnél adni a diákjaidnak?
– A kommunikációs szakma szerintem nem tanítható, ugyanis elsősorban a gyakorlati tapasztalatokra épül. Kizárólag könyvekből lehetetlen megtanulni. Bizonyos részére fel lehet ugyan készülni ilyen módon, de azzal hosszabb távon nem sokra megy az ember, ha közben nem ismeri meg a gyakorlati oldalát is. Éppen ezért éreztem igen nagy kihívásnak azt, amikor az említett két felsőoktatási intézményben felkértek arra, hogy tanítsak náluk. Amikor először szemben találtam magam a diákokkal, akkor nagyon izgultam, sőt, féltem is, pedig csak harminc-negyven hallgató ült velem szemben, miközben mondjuk a 2006-os választási műsor esetében lényegesen nagyobb nézőközönség előtt kellett tanúbizonyságát tennem a szakmai rátermettségemnek, ugyanis pontosan tudtam, hogy őket nem lehet megvezetni azzal, hogy az ember közhelyekkel „nagymenőzik”, hanem valóban olyan dolgokat kell nekik mondani, ami érdekli őket. Éppen ezért elsősorban azt próbálom nekik átadni, hogy mindig legyenek nagyon felkészültek, nyitottak és érdeklődőek, ugyanakkor olykor legyenek szkeptikusak és cinikusak is, tanulják meg sok információból kevés idő alatt kiszűrni a lényeget, ne fogadják el mindig azokat a válaszokat, amiket kevésnek éreznek, hanem bátran kérdezzenek vissza, illetve soha ne gondolják azt, hogy ha egy nagy ember áll a mikrofonjuk elé, akkor megelégedhetnek néhány sablonos mondattal. Nagyon sokáig sorolhatnám még, de azt hiszem, mindebből jól látszik, hogy elsősorban valamiféle hozzáállást próbálok elsajátíttatni velük azzal kapcsolatban, hogy ne fenntartások nélkül fogadjanak el mindent, amit eléjük tesznek, ami egyébként szerintem az életnek nagyon sok területén hasznos lehet, de az újságírásban is azt tartom az egyik legfontosabb dolognak, hogy az emberben ne szűnjenek meg a kérdőjelek, amit persze egy idő után már nagyon nehéz fenntartani, hiszen ha az emberben naponta száz meg száz kérdőjel van, akkor összeszámolhatjuk, az évek folyamán ez hány kérdőjelet jelent, ahogyan azt is, ezek közül hányra kapunk kielégítő választ.
Említetted, hogy az írott sajtóbeli munkád során lehetőséged nyílt arra is, hogy előtérbe kerüljön az írói vénád. Később két könyved is megjelent, amelyek közül a második egy verseskötet volt. Miből fakad az a belső indíttatás, amely versírásra ösztönöz?
– Nagyon szeretem ezeket a verseket, nagyon fontosak számomra, igaz, sokan meglehetős megrökönyödéssel fogadták, amikor megjelent ez a kötet. Az első, regényszerű kötetem Valaki már öl címmel jelent meg, a második, Feszültség, pont címűt pedig nem is annyira nevezném verseskötetnek, inkább valamiféle szikár lírai villanásokat tartalmazó kötetnek. A könyveim olyan szempontból összekapcsolódnak a munkámmal, hogy az újságíráshoz az imént említett megfelelő hozzáállás mellett nélkülözhetetlen az is – amit az egyetemi óráimon is mindig hangsúlyozok –, hogy az ember tudjon írni, olvasni és beszélni. Fontos számomra az, hogy azt a hihetetlen mennyiségű információt, ami rám zúdul, leszűrjem magamban, és az ezzel kapcsolatos – egyébként szándékosan elnyomott – érzéseimet papírra vessem. Az ún. lírai alkotásaim tehát ilyen módon nagyon is kapcsolódnak a munkámhoz.
Azt mondtam, amikor a verseskötetszerű villanásaim megjelentek, hogy azok némiképp talán a generációmból, a harmincas korosztályból mindinkább kihaló vagányság pótlását jelentik, ugyanis azt tapasztalom, hogy amikor az ember elhelyezkedik, családot alapít, amikor már egészen más problémák foglalkoztatják, mint korábban, akkor valahogy hajlamos lesz elfelejteni azt, hogy korábban milyen vagány volt, vagy legalábbis milyen vagánynak gondolta magát. Erre igyekeztem reflektálni a verseimben, amelyekben tehát valamilyen módon talán az én vagányságom is megnyilvánult.
A kulturális élet terén is jelentős szerepet vállalsz, elég, ha csak a Zsidó Nyári Fesztiválra gondolunk, amelynek sokáig házigazdája voltál, majd később szervezőbizottsági tagja is lettél. Miért tartod fontosnak az ilyesfajta közéleti szerepvállalást?
– A Zsidó Nyári Fesztivált azért tartom fontosnak, mert szerintem ez a nyár végi fesztivál egy olyan rendezvénysorozat, amely Budapest jó arcát mutatja. Amikor ülök a kocsimban, én is folyamatosan dudálok, hiszen nekem is sokszor elegem van abból, hogy nem lehet haladni, aminek következtében az emberek mind türelmetlenebbek egymással szemben, sőt, szinte az egész létezés valamiféle feszültséget áraszt magából a fővárosban. A Zsidó Nyári Fesztivál ezzel szemben olyan arcait és helyszíneit mutatja meg a fővárosnak, ami vidámságot, nyitottságot, toleranciát, befogadókészséget sugall, mind nekünk, magyaroknak, mind a külföldieknek, ezért mondom azt, hogy a rendezvény Budapest jó arcát mutatja meg, amit a hétköznapi mókuskerékben kevésbé veszünk észre. Azt azért természetesen nem mondanám, hogy ezzel a szerepvállalással jelentős szerepet vállalok a magyar kulturális életben, de tény, hogy ha bármilyen projektumban részt vállalok, akkor azt értelemszerűen azért teszem, mert úgy gondolom, hogy az képes hozzátenni valamit a mindennapjainkhoz, ami által azok, akik részt vesznek benne, profitálhatnak belőle, ha másként nem, olyan módon, hogy jobb kedvre derülnek tőle.
Említetted, hogy Budapestnek az az arca, amit ez a fesztivál megmutat, nagyon vonzó. A másik arca mennyire taszító számodra?
– Úgy tűnik, ismét ambivalens érzésekről kell tanúbizonyságot tennem, de valóban az a helyzet, hogy egyrészt magam is naponta legalább tizenhétszer felhúzom magam a budapesti élettel kapcsolatos problémákon, másrészt viszont nem tudok létezni nélküle, ugyanis tősgyökeres budapesti vagyok. Itt születtem, sőt, azóta is itt élek. Nagyon szeretem ezt a várost, nem nagyon tudom elképzelni azt, hogy máshogy éljek.
Ebben az ambivalens érzésekkel teli környezetben hogyan kell elképzelni a mindennapokból való kizökkenést és a feltöltődést elősegítő kikapcsolódást?
– Amióta a gyermekeim megszülettek, elsősorban velük kapcsolódom ki. Soha nem gondoltam például azt, hogy harmincöt évesen ilyen lelkesen fogok homokvárat építeni, vagy ilyen lelkesen fogok rohangálni a nappaliban meg a hálószobában egy egészen elképesztően gagyi műanyag fénykarddal, de mégis nap mint nap megtörténik. Mindez maximális kikapcsolódást jelent számomra. Ha nem velük vagyok, akkor igyekszünk a párommal kettesben is eltölteni egy kis időt, ugyanis az a hitvallásom, hogy bár nagyon imádom a gyermekeimet, nem szeretném, ha a feleségemmel legközelebb húsz év múlva találkoznánk, nem tudva, mit gondol a világról, mert az alatt a húsz év alatt, amíg a gyerekeket neveltük, addig őt szinte nem is láttam, nem is hallottam. A kikapcsolás harmadik részét pedig az az elképesztő mennyiségű futás, úszás, kerékpározás és thai-boksz edzés jelenti, amit szintén sokszor csinálok. Ha lefutok tizenöt kilométert, ami a barátaimnak rendkívül hosszú távnak tűnik, az hihetetlenül kikapcsol, hiszen futás közben rengeteg dolgot végig tudok gondolni. Ha ezenkívül még marad időm, akkor nagyon szívesen nézek filmeket is. Ezen a téren mindenevő vagyok, a kedvenceim között Fellini Országúton című alkotása, Stanley Kubrick filmjei, de a Bad Boys vagy a Mátrix is ott van.
