Újvidék főváros. A világháború után megindított rohamos fejlődésének következményeképpen a térség legtöbbet ígérő városává vált, alig pár évtized alatt kétszeresére dagadt, tavaly 370 ezer lakost tartottak nyilván, de valós számuk félmillió körül alakul. Aranykorában széles sugárútjairól vált híressé ország- és Európa-szerte, egyfajta követendő példaként tekintettek rá, a kilencvenes évek nyomora és népvándorlásai azonban véget vetettek a város egészséges prosperálásának. 10–15 évvel ezelőtt megindult egy fejlődésként bemutatott beteges burjánzás, amely a mai napig is tart, ez egyértelműen a város aránytalan ütemben történő növekedésében, a közműhálózatok, mindenekelőtt az úthálózat lefulladásában nyilvánul meg.
Az utóbbi években teljes utcákat bontanak le rövid idő alatt, az egyszintes, vályogfalú, nem ritkán nádfedeles családi házikók helyére 4-5 emeletes lakótömböket építenek, aminek következtében egyes utcák népessége a korábbi populáció tíz-tizenötszörösére nő. A régi, összehasonlíthatatlanul kisebb terhelésre tervezett közműhálózatok természetesen lefulladnak, az önkormányzat igyekszik behozni a késést, az anyagi és egyéb lehetőségek azonban korlátozottak. Még ha lenne is elég pénz, akkor sem lehetne egy öt méter széles utcát kiszélesíteni duplájára, hiszen akkor nem maradna hely az épületeknek, a parkolókat pedig elfelejthetnénk. A legnagyobb városi gond – tehát – mindenképp a közlekedésben merül fel, a vonatkozó rendelet értelmében az építkezőknek kötelességük parkolóhelyeket biztosítani az épített lakásokhoz, ezt a kikötést többé-kevésbé teljesítik is. A rendelet viszont nem tesz említést arról, hogy mi a teendő abban az esetben, amikor a lakásokban szobákat bérlő – mert a legtöbb új lakásban albérlők, egyetemisták, vendégmunkások stb. laknak – lakók megveszik második autójukat is. Manapság már bárki hozzájuthat – olyan, amilyen – gépkocsihoz, úgyhogy sok háztartásban külön autója van az asszonynak, a gyereknek, az anyósnak... És akkor még hol vannak, azaz hol parkolják le azt a több tízezer autót, amelyekkel a környék, a csaknem egymilliós Dél-Bácskai körzet többi településéről – Verbászról, Temerinből, Óbecséről – nap mint nap ide utazó dolgozók érkeznek. A város egyértelműen kinőtte kapacitásait, de mégis egyre többen választják életpályájuk folytatásaként Újvidéket, amely egyszerűen képtelen elnyelni a jövevényeket. Az egyébként is fuldokló város gondjait még jobban megnehezíti a jövevények – és részben a tősgyökeres újvidékiek – életfilozófiája, amely az én, én és senki más! alapgondolaton alapszik. A legtöbben pofátlanul ignorálják azt a tényt, hogy közösségben élünk, és hogy mindannyian érvényesülni szeretnénk. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az autósok az ágyuk mellé akarnak parkolni, a valamikor lenyűgözően szélesnek számító sugárutak szélső – és nem ritkán a középső sávjait is – parkolósávokként használják, lebénítva így az amúgy is csigalassúságú közlekedést. A gondok természetesen a belvárosban a legkifejezettebbek, az alábbi meséből az is kiderül, hogy miért. Egy ingatlanközvetítőtől hallottuk: a vállalkozó, újgazdag „úr” Szerbia belső vidékeiről érkezett Újvidékre, betért az ingatlanügynökségbe lakásvásárlási szándékkal. – A város központjában akarok lakást – közölte, mire az ügynök megmagyarázta, hogy pillanatnyilag a központban nincs eladó, a megadott követelményeknek megfelelő lakásuk, de van az Újtelepen pont olyan, mint amilyent az úr keres. – Nem jó, a központban akarok! – Az ügynök megpróbálta megmagyarázni, hogy az Újtelep zöld, nyugodt városrész, és hogy ha az úrnak nincs gyakran dolga a központban, akkor felesleges ott élnie, sokkal kellemesebb életkörülményekre számíthat más városrészekben. A potenciális vevő ezt felelte: – Az enyém a pénz, a központban akarok lakást!
Szélső sáv – parkolósáv
A fent leírt gondolkodásmód nagyon elterjedt Újvidéken, a város központjában, és a belvárosi, vagy belvárosnak számító utcákban épül a lakóépületek zöme, ez meglehetősen furcsa gyakorlat más nagyvárosok esetében, ahol a tehetősebb polgári réteg a peremvárosokba, vagyis az ún. suburb-ökbe igyekszik. Újvidéken az Új heréskertnek nevezett városnegyed – például – az elmúlt tíz évben épült ki családi házak helyén, az egyik legzsúfoltabb, legpiszkosabb, mégis legnépszerűbb városrész. Azok, akik azóta nem voltak Újvidéken, aligha ismernék fel ezt a valamikor csendes, polgári lakónegyedet. A „mindannyian a központba” felfogáshoz nagyban hozzájárul az a tény is, hogy az úthálózat telítettsége, és a tömegközlekedés hiányosságai miatt nehezen közelíthető meg a városközpont, ipar, termelés stb. hiányában pedig a legtöbb „sokat ígérő” munkahely – különböző pénzszívó ügynökségek, irodák, bankok stb. – itt található. A város – tehát – nem széltében bővül, hanem a meglévő részekbe zsúfolnak be még több épületet, lakót, egyes utcákban már gyalogszerrel is csak nehezen lehet közlekedni, mert a parkoló autók, a babakocsikat toló anyukák, bicikliző sihederek eltorlaszolják a járdákat, az új épületek földszinti helyiségeiben megnyíló számtalan kocsmából pedig pincérnők ugrálnak ki elébünk lépten-nyomon, tálcákkal a kezükben manővereznek, az ugyancsak a gyalogjárdákon felépített, ún. „kerthelyiségekben” dorbézoló vendégeket szolgálják ki. A Felszabadulás sugárút széles járdájának helyenként kétharmad részét is kocsmaasztalok, székek és napernyők foglalják el, a járókelők egymásba botlanak, szabályos „közlekedési gyalogosdugók” alakulnak ki.
Olykor még a gyalogjárdán is nehezen lehet elférni az autóktól
Az általános helyzetkép romlásához nagy mértékben hozzájárult a 2004-ben hatalomra került radikális városvezetés, akár züllesztésnek is nevezhető „fejlesztéspolitikája” is, amely többnyire a látványosságon és a fényképezkedésen alapult. Olyan közműhálózati és egyéb korrigálásokat végeztek, amelyek nem sokat javítottak a polgárok életkörülményein, de mindenkiben azt a benyomást keltették, hogy: lám, milyen szorgalmasak! Szemléltető példa minderre a városközpont és a Spens sportcsarnok előtti plató újrakövezése, a Limani park kibetonozása, vagy a város sugárútjait megvilágító lámpák kicserélése. A sétálóutca most valóban szebbnek, rendezettebbnek tűnik, mint korábban, de Újvidéknek nem ez volt, és most sem ez a legnagyobb gondja! Az új lámpák is egészen biztosan jobban világítanak, mint a régiek, ha a várost egy ósdi, rozoga, korhadt alvázú Zsigulival hasonlítanánk össze, akkor kiderülne, hogy a radikálisok fancy bőrburkolatot húztak a kormánykerekére, a váltórúd végére pedig elefántcsontgömböt csavartak. Ők alapították meg a parkolási díjak megfizettetésével megbízott közvállalatot is, amelynek – többé-kevésbé – csak az a dolga, hogy beszedje a harácsot. Vajmi keveset tettek azonban annak érdekében, hogy könnyebben lehessen parkolni a városban, egyre bővítik a megfizettetés alá eső parkolóhelyek övezetét, tevékenységük a parkolási díjakról informáló táblák kirakására és a parkolóhelyek útfestékkel történő kijelölésére korlátozódik.
Nagy általánosságban elmondhatjuk, hogy Újvidéken nincs semmi új, minden a régi, a meglévőt akarják minden irányból „felturbózni”. Az ipar gyakorlatilag megszűnt, nagyon kevés gyár gyárt konkrétumokat, nyakra főre nyílnak a bevásárlóközpontok és a neveikben consulting, advertising, leasing és egyéb hangzatos idegen szavakat tartalmazó, megfoghatatlan dolgokat áruló, „köddel” kereskedő vállalkozások. Egy olyan bennszülött számára, aki még a régi Újvidékből is látott, átérzett valamennyit, világos, hogy a város a vesztébe rohan!
