Szerda este a Zentai Alkotóházban Domány Szilveszter képvetítéses élménybeszámolót tartott egy finnországi ökofaluban önkéntesként eltöltött fél évéről Európai Önkéntes Szolgálat (EVS), avagy élet egy finn ökofaluban címmel.
Fotó: Gergely Árpád
Az Európai Önkéntes Szolgálat egy ideje része az Erasmus diákcsereprogramnak, amely másik kultúrák megismerésére, nyelvtanulásra, akár életre szóló barátságok és ismeretségek kötésére, nem utolsósorban pedig tapasztalatszerzésre serkenti a fiatalokat. A teljes program EU-finanszírozás alatt áll, tehát állja a vállalkozó szellemű ifjak útiköltségét, szállásának, teljes ellátásának költségeit, valamint még némi zsebpénzzel is szolgál számukra, csupán egy itthoni küldő- és egy ottani civil fogadószervezet szükséges mindennek lebonyolításához.
Szilveszter még a felsőfokú tanulmányait folytatta, amikor először hallott erről a programról, és azonnal eldöntötte, hogy amint azokat befejezi, élni fog ezzel a lehetőséggel. Mellyel egyébként csak egyszer élhet az ember; legfeljebb kétszer, ha az első önkéntes szolgálat csupán egy-két hónapig tartott. A maximális idő egy év.
Szilveszter nem követte el azt a hibát – ahogy ő fogalmaz –, hogy országot választott: ő a munka profiljából indult ki, úgy döntött, egy ökofaluban szeretne dolgozni. Így jutott el a turkui szigetvilágban található Livonsaari-szigeten elhelyezkedő ökofaluba.
Mint előadónk is elmondta, a 20. századi tendencia az volt, hogy az emberek egyre rohamosabban költöztek a faluból – a tanyáról nem is beszélve – a (nagy)városokba. Ez a folyamat lassacskán megfordulni látszik: (elsősorban) Nyugaton (elsősorban) az értelmiségiek a megapoliszokból igyekeznek vidékre költözni. Aki megteheti, állandó jelleggel, akit munkája a városhoz köt, az legalább hétvégi házat vásárol a stresszmentesebb, tisztább, élhetőbb környezetben. (S valljuk csak be: melyikünk nem vágyik ugyanerre? Még ha nem is Teheránban, Pekingben vagy Mexikóvárosban lakik, hanem Újvidéken, Szabadkán vagy Nagybecskereken.) Az ökofalu pedig ennek az életformának a speciális változata, amely szintén tiszta és stresszmentes, emellett még környezettudatos és rendszerint önfenntartó is. Ráadásul igazi közösség.
Livonsaari szigete egy civil szervezet tulajdonában van, tízéves múltra tekint vissza – Szilveszter ottlétekor folyt épp a jubileumi ünnepség is, napközben előadásokkal, esténként élő muzsikával és helyben főzött sörrel –, „államformája” a részvételi demokrácia, jellemző rá a növekedési szándék, az egyéni vállalkozók jelenléte – a rönkházépítőtől a péken át a díszletkészítőig – és természetesen a fenntartható fejlődés és a környezetvédelem. Körülbelül harminc felnőtt és tizenöt kiskorú teszi ki a jelenlegi állandó lakosságot, akik – Szilveszter elbeszélése és persze a remek fotók alapján – valóságos meseországban élnek ott: amit láttunk és hallottunk, az óvatosan fogalmazva is idilli.
A faluhoz közösségi kert is tartozik – természetesen üvegházzal, mégiscsak Skandináviában járunk –, saját állattenyészetük is van, az áramot szél- és napenergiából nyerik. Szilveszter és három társa – egy lett, egy belga és egy francia fiatal – felváltva dolgozott a fent említett helyeken, de építkezéseken is, hiszen folyamatosan bővítik a falut, és azt is helyre kell hozni, ami tönkremegy. Egy idő után közös ebédeket is tartottak, mely alkalmakkor mindig más nemzet lánya vagy fia főzött: így a finnek hamarosan megízlelték a magyar konyhát is – meg is szerették. (Hát még miután hősünk az üvegházban egy tő horgosi csípős paprikára is ráakadt!)
Persze a környező, szinte érintetlen élővilág is lenyűgöző, s bár a tengerpart inkább hasonlít holmi lápra, mintsem a Riviérára, épp ettől izgalmas, csakúgy mint a tavak, a szomszédos szigetek, és sorolhatnám…
…Szilveszter sorolta is még: regélt a helyi szokatlan infrastruktúráról, a környező településekről, a fővárosról, a Lappföldön, Stockholmban és további öt finn ökofaluban tett kirándulásról, a szaunakultúráról, a nyárközép helyi méltó megünnepléséről, a Kalevaláról, és tette mindezt oly lelkesen, hogy az ember bármennyire is rajong a városkáért, ahol él, azért a szíve mégis erősebben dobbant a gondolatra: mi lenne, ha…?
