A történelem nem a mögöttünk lévő, elmúlt idő, hanem a napjainkban jelen lévő biztos alap, amelyen a jövőnket építjük. Ez a legfőbb tanulsága a magyarságunk 1100 éves történetének.
Január 26-án volt 325 éve, hogy 1699-ben Karlócán az Oszmán Birodalom és a közép- és kelet-európai hatalmak aláírták a békeszerződést, amellyel véget ért a török félhold másfél évszázados magyarországi uralma. Háromfelé szakadt ország, a kulturális javak megsemmisülése, fölégetett és lerombolt városok és falvak, menekülő és hontalan lakosság maradt a törökök kivonulása után.
1526. augusztus 29-én a vesztes mohácsi csatában elbukott a középkori magyar állam – 1541-ben Buda is elesett –, s ezzel az ország 150 évig a Habsburg császárság és a török világbirodalom közötti határterületen húzódó hadszíntérré vált. A magyarság élete, mindennapjai kegyetlen háborúk hosszú folyamataiban zajlott. Vagy bujdokolt a nép, vagy csatlakozott a Wesselényi-féle összeesküvéshez, majd a Thököly-felkeléshez, s reménykedett sorsa jobbra fordulásában. A XI. Ince pápa kezdeményezésére létrejött Szent Liga seregei 1686-ban felszabadították Budát, 1688-ban visszafoglalták Nándorfehérvárt, majd bevonultak Erdélybe. A magyar seregek és a szultán csapatainak döntő ütközetére 1697. szeptember 11-én Zentánál került sor, ahol Savoyai Jenő herceg hatvanezer fős császári serege szétzúzta a túlerőben lévő, II. Musztafa szultán vezette, majdnem százezres török hadakat. A korabeli beszámolók szerint a csatatéren mintegy húszezer török holtteste maradt (köztük a pompába öltözött nagyvezíré is), tízezren menekülés közben fulladtak a Tiszába, a császáriak alig 700 embert vesztettek. A fényes győzelem után a békekongresszust semleges területen, a Pétervárad és Belgrád között félúton fekvő, porig rombolt szerémségi Karlóca falu mellett rendezték meg, ahol erre az alkalomra valóságos sátorvárost építettek. A békeszerződéssel a bécsi császári udvar – amelynek küldöttségében egyetlen magyar diplomata sem volt, ily módon „sine nobis de nobis”, nélkülünk döntöttek rólunk – a Temesközt kivéve, Magyarország és Erdély egész területét megkapta, s ezzel a magyar föld immár nem az oszmán, hanem az osztrák birodalom része lett. A földönfutó magyarok számára továbbra is egyedül a lázadás lehetősége maradt, 1703-ban Rákóczi Ferenc szólította fegyverbe a népét, hogy a szabadságharcban visszaszerezze hazáját.
Szakály Ferenc Gazdasági és társadalmi változások a török hódoltság árnyékában (1994) című könyvének Pusztuló Magyarország című bevezető írásában kiemelte: a török háborúk idején, a magyarországi társadalomra mért csapások – a települések felégetése, a lakosság legyilkolása és rabszolgaságba hurcolása, a birtokok folyamatos, folyton ismétlődő feldúlása és a termés elpusztítása, elrablása, a gazdasági és emberi kapcsolatok finom szövevényében okozott egyéb károk – „messze nagyobbak voltak a kor európai embere által megszokottnál”. A történész szerint a magyarországi török utalom lesújtó következménye „az abszolút népességcsökkenés, a középkori településszervezet és vele együtt a gazdasági kapcsolatrendszer elpusztulása, és a nemzetiségeknek az ország közepe felé történő bemozdulása” lett. A Dráva és a Maros vonalától délre eső területek valójában akkor vesztek el a magyarság számára. A szerző kiemelte: a Duna–Tisza közötti terület déli részén az 1522. évi tizedlajstromokban még kizárólag magyar, a két-három évtizeddel későbbi török szandzsák-összeírásban viszont már csak szerb nevek találhatók, de sorra megjelentek a szerb szórványok a dél-dunántúli megyékben is. „Az Al-Dunától északra eső széles sávban – bár a románok is nyertek itt némi teret – hamisítatlan szerb világ alakult ki a szerb hierarchia irányítása alatt, viszonylag sűrű szerb ortodox kolostorhálózattal.”
A déli magyar-horvát határokon és azok előterében már a XV. században, az egyre nyilvánvalóbb török fenyegetések idején sikeresen helytálló végvárrendszer gerincét és tömegerejét a délszláv tömegek alkották. 1541 után azonban a magyar katonák úgyszólván minden más nemzetiséget kiszorított a végvárakból. „Ez annyit jelent – mutatott rá a történész –, hogy a végvári katonaság többé-kevésbé társadalmon kívüli elemből valójában csak a török berendezkedés után – és annak következtében – vált a magyarországi társadalom integer és karakteresen önálló összetevőjévé.” A vármegyék középkorban oly jelentős közhatalmi erejét a török megszállás idején átvették a végvárak katonai vezetői, a kapitányok és a tisztikar tagjai ugyanazon köznemességből verbuválódott, mint korábban a nemesi vármegyék tisztségviselői.
Szakály Ferenc tanulmányában kiemelte: a török által megszállt területeken a magyar élet lehetőségeit egyedül a mezővárosok – előbb csak Debrecen, Nagyvárad, Győr, Komárom, Pápa, Magyaróvár, Nyírbátor, Sárospatak, Szatmár és Somorja, később Kecskemét és Szeged – biztosították, a városfalak védelmében kezdett „polgárosodni” a kézművesség és a kereskedelem is. A kereskedelem lassan megtalálta a maga területeit, s a falusi és mezővárosi parasztság „számottevő tömegei” kapcsolódtak be abba az árucsere-láncolatba, amelyen át folyamatosan áramlott a nyugati országokba a magyar élőállat, az állatbőr és a gyapjú, visszafelé pedig a nyugati kézműipari termékek, elsősorban a textil- és a fémáru, a fűszer és a luxuscikkek.
Mindezek nélkülözhetetlenné tették a magyar – kivált a hódoltsági magyar – kereskedőket, akik a török felségterületen török alattvalóként, a Habsburg országrészekben és Erdélyben pedig magyarként és keresztényként élveztek előlegezett bizalmat. „És a magyar parasztságnak volt hozzá hite és tehetsége – emelte ki tanulmányában Szakály Ferenc –, hogy ezt a váratlanul megnyílt lehetőséget megragadni, és a maga javára fordítani tudja”. Bár a külkereskedelmi haszon java része változatlanul a jóval tőkeerősebb idegen – cseh, itáliai, morva, német és osztrák – befektetőknél, másodsorban pedig a hazai forgalmat hagyományosan szervező – vegyesen magyar, német és szlovák lakosságú – fölvidéki királyi városoknál csapódott le, „a kor áruforgalmának nemcsak a tömeg-, hanem a húzóerejét is” a magyar parasztság adta. Másfél évszázadon át a törökök által megszállt területeken a parasztpolgárság gazdasági rátermettsége és kereskedői kapcsolatai biztosították a magyar gazdaság – egyben a magyar élet – működésének feltételeit.
