A könyökömön már ki, amikor azt hallom a sportolóktól, hogy a lelátókra invitálják a „hűséges” szurkolókat, mondván, nagy szükségük lesz a segítségre, hogy elérjék a kívánt eredményt. Nem vitás, hogy egyeseket feldobhat a nézősereg buzdító hangorkánja, az is igaz azonban, hogy másokra az ilyesmi kifejezetten bénítólag hat, és ilyen helyzetekben a töredékét sem tudják kihozni magukból, mint amire különben képesek lennének. Az is tény, hogy Szerbiában és a környező országokban a szurkolás minősége, azaz kulturáltságának színvonala nem tekinthető lelkesítő erőnek, hisz a megszokott tűzijáték és az ellenfél trágár sértegetése normális ember számára inkább lehangoló, sőt megfélemlítő.
A közönség segélyt követelő csalogatása tehát nem komoly dolog, inkább annak a megnyilvánulása, hogy a sportolók jó részének a meccsekkel kapcsolatban nincs értelmes mondanivalója, és hűséges, a meccsekre maguktól járó szurkolók sincsenek, ha már azokat minden egyes esetben külön meg kell hívni.
Ezután már áttérhetünk a sportolás lényegére. Első a mozgásigény és -szükség, a másik maga a játék, a versenyzési hajlam mint hajtóerő, s nem elhanyagolható körülmény a népszerűség és a kereset lehetősége sem. Ami viszont a publikumot illeti, beszélhetünk klubhoz tartozásról, a sportág vagy a teljes sport iránti vonzalomról, esetleg egy kis kikapcsolódásról. A sportnak azonban lenne nevelő és népszerűsítő szerepe is. Az első, főleg az élsport esetében, manapság nehezen elképzelhető, a másikra pedig a tapasztalat szerint legkevésbé a szövetségek, klubok és maguk a sportolók gondolnak, noha nem tagadható, hogy még Szerbiában is léteznek pozitív példák.
Ebből adódik, hogy minden meccsnek és versenynek van rendeltetése. Hagyjuk tehát a sportolókat, vegyük inkább a rendezőket és azok viszonyulását a sportáguk népszerűsítése és tömegesítése irányában. A példa – teljesen véletlenül, semmi célzás nincs benne, bármelyik öncélú rendezvényt említhetném – legyen a Gyulai Memorial. Színvonalas, nagyszerűen megszervezett rendezvény, hibátlan időpont, sztárvendégek, egyszóval lehet vele büszkélkedni. A rá költött összeg azonban hatással volt-e az atlétika magyarországi – vagy csak székesfehérvári – népszerűsítésére és tömegesítésére? Ez már igencsak kérdéses. Hisz közelebb kerültek-e a kicsik a sztárokhoz, tanulhattak-e tőlük bármit is, hatottak-e rájuk, hogy maguk is atlétikára adják a fejüket? Nem utolsósorban, mit mutathatnak fel egy ilyen versenyen a legjobb magyar atléták? Nem szuggerálok, csak elmélkedek, de ha én rendezném a meglévő büdzsével a magyar nagydíjat, akkor egy hagyományos célú regionális, mondjuk négy nemzet válogatottját felvonultató viadalt szerveznék – két-két versenyző pontosan megtöltetné a nyolc futópályát –, s azon a napon lenne ugyanott az országos serdülő- vagy iskolásbajnokság döntője is legalább néhány számban. Egyrészt, mert a publikumnak a kiegyensúlyozott mezőnyben lenne esélye a magyarokért szorítani, végigizgulni az eseményt, a sztárvendégek pedig még délelőtt iskolákat látogatnának, élménybeszámolót és bemutató edzést tartanának, este pedig, telt lelátók, büszke szülők és ismerősök előtt, ők adnák át az érmeket a kis reménységek legjobbjainak. Ha én 10–12 éves lennék, nemcsak nézni szeretném a híres atlétákat, hanem beszélgetni is velük, tanácsot kapni, és a tribünre magától járó publikum tapsa kíséretében tőlük átvenni a győzelmem jutalmát.
