Ha alapjaiban talán nem is, de jelentősen megváltozhat a világpolitika és a globális gazdaság, az Egyesült Államok új elnökének hivatalba lépése után. Sok jel mutat erre. A republikánus Donald Trump eddigi nyilatkozatairól nem is beszélve.
Bár a november 8-án megválasztott amerikai elnök időközben finomított egyik-másik hajmeresztő kampányígéretén, a változás szele továbbra is érezhető. Nemcsak a tengerentúlon, hanem Európában és másutt is.
Trump győzelme illeszkedik abba az eseménysorba, amely az utóbbi tíz évben fokozatosan bontakozott ki a populizmus és a szélsőséges erők térnyerésével. Ebbe a sorozatba illeszkedik a putyini és néhány kelet-európai demokrácia építése, a Recep Tayyip Erdoğan elnök nevéhez fűződő törökországi „átalakulás”, az osztrák elnökválasztás, a szélsőjobboldali Marine Le Pen megerősödése Franciaországban, az euroszkeptikus és bevándorlás-ellenes Geert Wilders pártjának élre törése Hollandiában, Angela Merkel német kancellár népszerűségvesztése, a Brexit és immár a Trump-triumf is.
Szinte egész Európában újabb és újabb Wildersek, Putyinok és Trumpok tülekednek a partvonalon (sokan moszkvai pénzzel a zsebükben), hogy mielőbb pályára léphessenek.
Mindezt látva eléggé egyértelműnek tűnik, hogy mára a (fél) világ új szakaszba lépett; a lakosság egy részének értékrendje pedig jelentősen megváltozott. Különösen az USA-ból (2007-ben) kiinduló és a nyugati világra hamar (2008-ban) átterjedő pénzügyi válság óta.
Az akkori nagy felfordulás rövid idő alatt gazdasági, majd szociális, erkölcsi és – az utóbbi években – politikai megrázkódtatásokat okozott. Legutóbb a múlt héten, az amerikai elnökválasztáson.
A válság miatt a tömegek bizalma megrendült a politikai vezetésben, s talán a régi, beágyazott demokráciákban is. Lehet, hogy nem ok nélkül. A sokfelé korrupt és a hatalomhoz foggal-körömmel ragaszkodó hagyományos politikai elitek ugyanis nem vették észre a hétköznapi emberek (a választók) égető (egzisztenciális és egyéb) gondjait. Miközben a – válság kialakulásában főszerepet játszó – bankrendszert mentették, nem törődtek a lakossággal, amely a globalizmussal és a gazdaság szerkezetének látványos átalakulásával egyre rosszabb helyzetbe kerül(t). Különösen a középosztály, amelynek alsó és középső rétege megroppant, tagjai közül pedig rengetegen lecsúsztak.
Az emberek egy részének gyorsan elege lett abból, hogy a válságkezelésre hivatkozva a politikai vezetés népszerűtlen és fájdalmas intézkedésekkel mentette a menthetőt. A megszorításokkal és tömeges elbocsátásokkal járó műveletek több tízmillió vesztese morgolódni, lázadozni kezdett. Sehogy sem tudják elfogadni, hogy nem él(het)nek már abban a jólétben, mint 2008 előtt, jóllehet a válságnak hivatalosan már vége.
A radikális és szélsőséges politikai erőknek ugyanakkor ez kiváló alkalom arra, hogy a csalódottak tömegeit magukhoz csábítsák a végletesen megosztott (nyugati) társadalmakban. Nem is kell nagyon erőlködniük. Elég, ha retorikájukat áthangolják, bombasztikus ígéreteket fogalmaznak meg (például milliónyi munkahely létesítéséről, a nemzeti nagyság helyreállításáról vagy a bezárkózás előnyeiről) és bűnbakokat (folyamatosan szidalmazható közös ellenséget) keresnek. Az utóbbiakat gyakran a politikai ellenfeleik vagy valamelyik társadalmi csoport tagjai, de akár az idegenek vagy a másként gondolkodók között igyekeznek megtalálni.
A módszer, különösen pedig az idegen- és migránsellenességre épülő retorika egyre népszerűbb Európában, de Trump választási kampányában is kiemelt szerepet kapott. Trump híveinek csaknem 80 százaléka reménykedik abban, hogy támogatottjuk változást hozhat, ellentétben azzal a (megutált) politikai vezetéssel, amely szerintük tömegeket taszított nehéz helyzetbe vagy szegényített el.
Az amerikai elnökválasztás két dologra egészen biztos rávilágított: 1. a világ (gazdaság)politikusainak választ és megoldást kell találniuk a lecsúszott középosztálybeli rétegek problémáira, 2. amíg ez nem sikerül, a 2008-as válság és a globalizáció vesztesei inkább azokat a magabiztos „csodadoktorokat”, önjelölt nemzetmentőket akarják vezetőjüknek, akik (gyors) megoldásokat, hatékony „terápiát” kínálnak minden bajra.
A fejlett országok többségében tízmilliók kerültek nehéz, sőt reménytelen helyzetbe. A korábbi jólétből kisemmizett, kétségbeesett tömeg pedig „megmentők” után vágyakozik. Az USA-ban Trumpban véli megtalálni a megfelelő „védőszentet”.
A jövőben másutt is folytatódik a keresgélés és a kiválasztási folyamat. Az elszegényedett középrétegek és a további lecsúszástól való félelem ugyanis még nagyon sokáig biztosítja a populizmus és a demagógia virágzását.
Olyan személyek kerülhetnek (csúcs)vezetői pozícióba, akik sajátosan, de hatásosan és sikeresen kommunikálnak. Egyszerű válaszokat kínálnak a nyomasztó gondokra, ráadásul szókimondóan fogalmazzák meg (lényegében ügyesen használják ki) a nép félelmeit, indulatait és problémáit. Sok konkrétumot ugyan nem kell említeniük, de fűt-fát nyugodtan ígérhetnek a dühös tömegeknek és a globalizmus elutasítóinak. Hogy rendszerint vaskos hazugságokkal is etetik (majd) a hallgatóságot, az mintha mellékes lenne mindkét félnek.
Az Egyesült Államokban valójában nem is Trump győzött, sem az őt támogató Republikánus Párt, hanem a düh, az elégedetlenség és az elitellenesség. Ezért nem is annyira ő az érdekes, hanem inkább az a fortyogó tömeg, amely hatalomra juttatta.
Helyi megfogalmazás szerint az új elnököt „a harag választotta meg”. Ez a harag ugyanakkor azt is jelzi, hogy a populisták és a hagyományos politikai elitek közötti törésvonal nemcsak mélyül, hanem globálisan terjed.
Úgy tűnik, hogy a világ olyan megrázkódtatásokon és bizonytalan, zűrzavaros, kiszámíthatatlan időszakon megy keresztül, amire évtizedek óta nem volt példa. Ráadásul a szenvedély is visszatért a (nemzetközi) politikába, csakhogy ezúttal a gyűlöletet táplálja.
Amint azonban a csodadoktorok csapata berendezkedik a hatalom csúcsán, még az is megtörténhet, hogy elárulja addigi támogatóit és megosztja (rosszabb esetben egymásnak ugrasztja) a tömegeket, nehogy veszélybe sodorják az új elit jól jövedelmező állásait, biztosnak hitt pozícióit.
