Előbb fellélegzett az EU, majd hamarosan levegőért kapkodott. A héten átélt szokatlan jelenség óta normalizálódott a légzése, bár a vérnyomása még mindig ingadozik.
A változást két hír idézte elő, amelyek közül az egyiket jónak, a másikat rossznak ítélték Brüsszelben. A kedvező bejelentés (amely nemcsak uniós szemmel az) Ausztriából érkezett, a lehangoló, már-már letaglózó információ pedig Olaszországból.
Az egyik az osztrák elnökválasztásra (az EU-barát Alexander van der Bellen győzelmére és a szélsőjobboldali jelölt, Norbert Hofer vereségére) vonatkozott, a másik pedig az alkotmány (a politikai rendszer részleges) reformjáról tartott olasz referendumra, amelybe belebukott Matteo Renzi baloldali kormányfő.
Az uniót kellemesen meglepték az osztrák választók, s az eredményhirdetés után Brüsszelben megnyugodva vették tudomásul az eredményt. Előzőleg attól tartottak, hogy az EU-, idegen- és bevándorlás-ellenes Hofer kap több szavazatot, ami megerősíthette volna azt a feltételezést, amely szerint Európában felülkerekedhetnek az utóbbi néhány évben folyamatosan erősödő populista és szélsőséges politikai erők.
Azok a pártok, amelyek a 2008-as pénzügyi válság nyomán keletkezett megannyi társadalmi, gazdasági, egzisztenciális és egyéb probléma miatt ügyesen magukhoz édesgették a politikai elitből kiábrándult tömegek nagy csoportjait. Szépen csengő, egyszerű, közérthető, olykor bombasztikus ígéretekkel, ötletekkel, tervekkel, javaslatokkal, nem ritkán hazugságokkal.
Ausztriában nem szenvedtek súlyos vereséget ezek ez erők a december 4-ei elnökválasztáson, de alulmaradtak. Igaz, a táboruk immár hatalmasra duzzadt.
Van der Bellen és az őt támogató többség sikere azonban arra utal, hogy (Nyugat-)Európában igenis lehetséges az eredményes összefogás az EU-gyűlölő, radikális jobboldali (vagy akár baloldali), euroszkeptikus, elitellenes szélsőséges és populista pártok, mozgalmak ellen.
Ez jó hír. Különösen a júniusi brit uniós népszavazás után. Azóta ugyanis vérszemet kaptak az EU, az idegenek, a bevándorlók, a (nem mellesleg jócskán kompromittálódott és korrumpálódott) hagyományos pártok, a nehézkesen működő politikai elitek, a globalizmus, a kisebbségek vagy épp a demokratikus normák ellen ágáló (szélsőséges és bomlasztó) erők. A folyamat több európai országot a végletekig megosztott, komoly aggodalmat és felfordulást keltve a (migránsáradat és egyéb okok miatt) legsúlyosabb válságát élő unióban.
Az osztrák eredmény mégis arra utal, hogy a tajtékzó és terebélyes európai populista hullám feltartóztatható. Nem egykönnyen, de ha valaki komolyan gondolja, még sikerrel kecsegtető eredménnyel láthat munkához.
Vállalható tehát a feladat, ámde még ennél is nehezebb munka visszaszorítani a hullámot. Merthogy Ausztriában, és másutt sem, ezt nem lehet elérni egy szavazással. A harc mindenesetre biztató eredménnyel indult, de a küzdelem még nagyon sokáig elhúzódik.
Tartós és kedvező eredményre viszont csak akkor lehet számítani, ha a szélsőségesek által megtévesztett embereket a politikai vezetőknek sikerül meggyőzniük arról, hogy mindazok, akik fűt-fát ígérnek nekik, valójában félrevezetik, becsapják, átverik őket. Ehhez persze az eddiginél sokkal őszintébb, hatékonyabb és hitelesebb politikára, meggyőző (gazdasági) eredményekre, illetve tájékoztatásra lenne szükség.
A tájékoztatás és racionális érvelés azonban önmagában nem elég. Azokat a problémákat kellene kezelni (az eddiginél sokkal hatékonyabban és látványosabban), amelyeket a szélsőségesek ügyesen kihasználnak, akár a lakosság megtévesztésére, akár a választók félelmeinek gerjesztésére. Mit sem törődve a következményekkel.
Bőven akad ilyen – sürgősen elhárítandó – probléma, kezdve a munkanélküliségtől, a középosztály lecsúszásától, a lakosság életszínvonalának csökkenésétől egészen a terrorizmustól vagy a globalizációtól való félelmekig.
Az osztrák választási eredménytől ugyan megkönnyebbült az EU, nyugodtan mégsem dőlhet hátra. Ausztriában ugyanis a voksolók majdnem fele a szélsőségesek és radikális jobboldaliak jelöltjét támogatta. A társadalom továbbra is megosztott és összezavarodott.
Hasonló gondok más országokat is nyomasztanak Európában, ahol egy éven belül három kulcsfontosságú uniós államban választanak. Franciaországban elnököt, Hollandiában és Németországban parlamentet. Elképzelhető, hogy „soron kívül” Olaszország is csatlakozik hozzájuk, hiszen a referendum elsodorhatja a Renzi-kabinetet. Ha pedig Rómában nem sikerül szakértői kormányt alakítani és működtetni a 2018-as parlamenti választásig, az olaszoknak is idő előtt kell voksolniuk.
Ez pedig elég kockázatos lehet, hiszen a hagyományos pártokból kiábrándult tömegeket képviselő, populista ellenzéki Öt Csillag Mozgalom (M5S) akár az első helyen is végezhet. Az is könnyen megtörténhet, hogy egyik tábor sem lesz képes megszerezni a kormányzáshoz szükséges többséget, ami veszélyes politikai instabilitáshoz vezethetne a komoly gazdasági gondokkal küszködő Olaszországban. Ez pedig rendkívül kedvezőtlenül érintené és egy új kihívás elé állítaná az egyébként is súlyos gondokkal viaskodó uniót.
További bátorítást és lendületet adhatna ugyanakkor a Beppe Grillo volt komédiás vezette M5S-hez hasonló pártoknak a többi tagországban. Ráadásul épp a legrosszabbkor, hiszen még mindig nem tudni, hogy az osztrák siker után lesz-e irányváltás az EU-ban. Még mindig kérdés ugyanis, hogy tömegek fordulnak-e el a populistáktól, demagógoktól vagy inkább hozzájuk közelednek, csatlakoznak.
A válaszra már nem kell sokáig várni. A tavasszal esedékes hollandiai és franciaországi, majd az őszi németországi választáson egész biztosan megmutatkozik, hogy a helyi (nem mellesleg igen erős) populista, szélsőséges, s az embereket sok mindennel riogató, egyszersmind szirénhangokkal csábító erők tovább erősödtek-e, vagy valamennyire visszaszorultak.
