Az amerikai dollár árfolyama a napokban olyan magas szinteket közelít meg, amilyent már régen tapasztaltunk. Elemzők és a piaci indikátorok még további erősödést jeleznek előre a következő időszakra. Mindez részben igazolja Donald Trump amerikai elnököt, aki azzal az ígérettel nyerte meg az elnökválasztást, hogy „ismét naggyá teszi Amerikát”. Az erős dollár az elnök sikeres gazdaságpolitikájának mutatójaként is felfogható. A dolgok azonban – mint már megszokhattuk – ennél mindig összetettebbek. Már csak azért is, mert az árfolyam nem mindig tekinthető megfelelő mérőszámnak egy adott valuta valódi erejének kifejezéséhez. A Trump-adminisztráció úgy kommunikálja a fejleményeket, hogy az éveken át tartó nem megfelelő gazdaságpolitika után a kormányzat most sikerrel visszaállította az üzleti bizalmat, Amerika így végre ismét kibontakoztathatja lehetőségeit. Egyes közgazdászok azonban a dollár erősödését nem annyira a sikeres gazdaságpolitikával, hanem az emelkedő kamatokkal hozzák összefüggésbe. Az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve (Fed) kamatemelő ciklusra váltott. Ennek okán most több tőke áramlik az országba, ami növeli a dollár iránti keresletet. Olyan paradox helyzet állt elő, hogy az erős dollár ugyan tovább növeli Trump önbizalmát, ugyanakkor hosszú távon éppen ellentétes következményei lehetnek. Az erős dollár emeli az amerikai export árát, és csökkenti az import költségét, ami ellentétben áll Trumpnak az amerikai külkereskedelmi deficit csökkentésére vonatkozó céljaival.
Világgazdasági libikóka
A világsajtóban ismét, illetve továbbra is a dollár uralmának végéről cikkeznek. Erről értekeztek sokan már tíz évvel ezelőtt is. Amikor pedig Kína meggyőzte Oroszországot, hogy az orosz földgázt dollár helyett jüanban fizethesse ki, a dollár alkonyáról beszéltek. Kína készíti elő a terepet ahhoz is, hogy az importkőolajért majd jüanban fizessen. Elindította a kőolaj határidős jegyzését Sanghajban, s ennek az a célja, hogy egy jüanban jegyzett nyersolaj-benchmarkot hozzon létre a Brent és a WTI mellett. Egyelőre nem tudni azonban, hogy milyen fordulatot hozhat még ez a valutaháborúnak is nevezhető viadal. Vajon lesz-e újabb geopolitikai súlypont-áthelyeződés, vagy még egy ideig billeg a világgazdasági libikóka.
Ennyi idő távlatából most már kirajzolódott, hogy a legutolsó geopolitikai váltás az első világháborúval kezdődött és a másodikkal véget is ért. Az Amerikai Egyesült Államok a világ aranytartalékainak a 70 százalékát birtokolta. Ez volt a fő oka annak, hogy az amerikai dollár a világ tartalékvalutájává válhatott, az USA pedig élvezhette ennek minden előnyét. Az elmúlt 20-30 évben egy újabb geopolitikai hatalmi váltás körvonalai kezdenek kirajzolódni. Kína ma már uralja a világgazdaságot, és mindinkább kiszorítja az USA-t eddigi pozícióiból. Peking mellett Moszkva megértette, hogy az USA a dollárt arra használja, hogy azzal is uralja a világot.
Vazallus Európa
Az Európai Központi Bank legutóbbi jelentése szerint a dollár még mindig az első számú tartalékvaluta a világon. A nemzetközi adósságállomány kétharmadát és a globális tartalékállomány hasonló arányát dollárban jegyzik. Az olaj és az arany ára a tőzsdéken dollárban van kifejezve. Nem túlzás azt állítani, hogy a dollár elsőbbsége legalább olyan értékes az Egyesült Államok stratégiai céljai szempontjából, mint egy repülőgép-hordozókból álló hadiflotta. Az oroszok és a kínaiak mellett mások is gyengíteni szeretnék ezt a „flottát”. Bruno Le Maire francia gazdasági és pénzügyminiszter augusztusban azt mondta a dollárral kapcsolatban, hogy azt szeretné, hogy Európa szuverén kontinens legyen, nem pedig vazallus. Érdekes itt megemlíteni, hogy az egykori francia elnök, Valéry Giscard d'Estaing 1965-ben még francia pénzügyminiszterként úgy vélekedett, hogy a dollár kiemelkedő szerepe a globális pénzügyekben „túlzott kiváltság” az USA számára, és változtatni kell a helyzeten.
Trump optimizmusa ellenére sokan hiszik, hogy 2018 hátralévő részében egyre közelebb kerülünk egy új korszak kezdetéhez, amelyben az USA-dollár már nem azt a szerepet tölti be a világgazdaságban, mit eddig. A pénzügyi világ egy újabb, a dollárhoz köthető likviditási válságot élhet meg, ami ezt felgyorsíthatja. Egy új tartalékeszköznek kell lennie a rendszer központjában. Sokan a korábban is felvetett, majd többször elfelejtett megoldás, az SDR (Special Drawing Right – Különleges Lehívási Jog) mellett érvelnek, de felmerült egy aranyfedezetű SDR vagy hasonló eszköz is. Az amerikai „fegyverek árnyékában” azonban, fővonalas pénzügyi körökben egy új, globális valuta bevezetéséről csak igen óvatosan, és kizárólag feltételes módban illik nyilatkozni. Máig sokan csak suttogva említik, mint a távoli jövőben esetleg beteljesülő álmot vagy valamiféle társadalmi-gazdasági Holdra szállást vagy Mars utazást.
