A pénzügyi piacok fejlettségi szintje egészen bizonyosan nagymértékben befolyásolja egy adott ország gazdasági növekedésének mértékét. A reálgazdasági folyamatok hatékonyabb működéséhez jól működő, megbízható pénzügyi rendszerre van szükség. Ha a gazdaság egészét az emberi szervezethez hasonlítjuk, akkor a pénzügyi rendszert valójában a vérkeringésnek tekinthetjük. A gazdasági szerkezetbe mélyen integrált pénzügyi rendszer megléte nélkül elképzelhetetlen az egészséges gazdasági fejlődés.
A pénz önmagában nem érték, hiszen ha pénzen kívül senkinek semmije nem lenne, értéke sem lenne. Azért volt szükség egykor egy közvetítő eszközre, mert kezdetben árut cseréltek árura, de az árutermelés felfejlődésével egyre gyakrabban jelentkezett olyan gond, hogy a két fél közül az egyik nem azzal az áruval rendelkezett, amire a másiknak is szüksége lett volna.
A régészeti leletek bizonyítják, hogy a pénz már a legkorábbi civilizációkban jelen volt. Egyes elméletek szerint a cserekereskedelmet könnyítette meg, hiszen ebben fejezték ki a termékek árát. A pásztornak, aki ruhát szeretett volna vásárolni, nem kellett egy éppen éhes ruhakészítőt találnia. Az állatát eladhatta bárkinek, a ruhát pedig ráért megvenni. A pénz így forradalmasította a kereskedelmet.
Léteznek azonban más elméletek, elképzelések is. A civilizáció hajnalán és a vidéki közösségekben még nem is olyan régen, a családok önellátóak voltak. Az uralkodók viszont mindig is birodalomépítésre törekedtek. De macerás volt az adókat áruban beszedni, az „adminisztrációt” pedig sokban leegyszerűsítette egy közös általános értékmérő. Ezen elmélet szerint a pénz valójában az „adószedők” találmánya. Érdekes felvetés lehet, de így a pénzt valójában a digitalizáció előhírnökeként is kezelhetnénk.
A BANKJEGY „BŰVÖLETÉBEN”
Bár vannak elképzelések, hogy értéktelen kagylók, kövek töltötték be egykor a pénz funkcióit, sokkal valószínűbb, hogy sokáig egy olyan belső értékkel bíró csereeszköz volt, ami önmagában is értéket képviselt. Gabona, prém, jószág, valamint különféle fémek is pénzként funkcionáltak nagy valószínűséggel. Mivel az ilyen „jószág” maga is értékkel bírt, ezért hívták árupénznek.
Meglepő ugyanakkor, hogy a modern pénzügyi rendszer elődje is milyen korán megjelent. Mezopotámiában már több ezer éve megjelentek a váltók a készpénzhiány áthidalására. A váltóval az adós kötelezettséget vállalt, hogy a jövőben meghatározott dátumon kifizeti a tartozását a váltó birtokosának. Ezeket a váltókat azonban elfogadóik nem tartották meg, hanem pénzként tovább adták, azaz „forgatták”. Így jelent meg a hitelpénz, amikor egy-egy tartozást képviselő papírdarabot pénzként kezdtek felhasználni a kereskedelemben.
A váltókkal azonban az volt a gond, hogy a sokadik elfogadó már nem tudott semmit az adósságot garantáló személyről, ezért nem biztos, hogy elfogadta az általa kibocsátott váltót. Sok tulajdonosváltást követően időnként megrendülhetett a bizalom. Ekkor léptek színre a ma is ismert bankok elődei, akik a saját nevükben bocsátottak ki ilyen váltókat, amikkel vállalták, hogy a bemutatójának a rajta lévő összeget kifizetik aranyban. Ez volt a bankjegy. Ezeket már mindenki elfogadta, ha éppen nem voltak rossz híre az adott banknak. Abban az időben több tucat különféle bank bankjegyei forogtak a piacon különböző címletekben.
Az államok egy idő után állami monopóliummá tették a bankjegykibocsátást. Ezután már csak az állam által kibocsátott bankjegyekkel lehetett fizetni. Ennek oka a piac szabályozása is volt, hogy biztosíthassák a bankjegyek mögötti aranyfedezetet.
A TERMELÉKENYSÉGEN MÚLIK?
A pénzügyi rendszer feladata, hogy biztosítsa a gazdaság, vele együtt az egész közösség zavartalan működését. Kívánatos, hogy olyan legyen, hogy felgyorsítsa és egyszerűsítse a gazdaságban végbemenő tranzakciókat.
A tíz évvel ezelőtti válság is a hitelezés elburjánzásából fakadt, így azt is megállapíthatjuk, hogy ma sem tudjuk pontosan felismerni a folyamatokat, és nem tudjuk kezelni a következményeket.
Az olyan gazdasági környezetben, ahol a vállalkozóknak már korábbról felhalmozott hiteleik vannak, az új beruházások közül a biztonságosabbakat fogják választani, nem kockáztatnak. Ez azonban hosszú távon a termelékenységre is negatív hatással van, s ez lassítja egy ország gazdasági növekedését. Nehéz meghúzni azt a határt, ahonnan kezdődően a hitelezésnek már negatív hatása van a gazdaság növekedésére.
Azt viszont megállapíthatjuk, hogy a világgazdaságban, s ezen belül a nemzetgazdaságokban is, vannak úgynevezett „jó” fellendülési időszakok, és olyanok is, amik összeomlással végződnek. A legizgalmasabb kérdés, hogy vajon min múlik, hogy egy fellendülés jó vagy rossz. A legújabb felismerések szerint a termelékenység alakulása a döntő tényező. Van is logika benne, hiszen mit sem érhet a felfutás, ha közben csak ugyanannyiért, vagy még „drágábban” tudjuk a javakat megtermelni.
Amikor a termelékenység javulása egyenletes, a fellendülés időszaka megúszható összeomlás nélkül. Ha viszont ez nem történik meg, a növekedés gyorsan kifulladhat. Amikor tehát a hitelpiac felfutását látjuk, és szeretnénk megtudni, hogy ennek vajon lehet-e válság a vége, akkor érdemes figyelemmel kísérni a különböző termelékenységmutatókat is.
