„Nyári szünetben olvasom a könyvet. Esténként heves vitába bonyolódom egy szeplős és kövér szervezőtitkárral. Alighanem én vagyok az egyetlen a táborban, aki rendszeresen szipuzik. Jól összeegyeztetem az irracionalizmuskritikát a ragasztóval, az elméletet a gyakorlattal. Átlátok a szitán és a zacskón.”
Garaczi legújabb lemurkötetét tartjuk a kezünkben. Finom, míves próza, megkapóan lírai, a szerző a költészet eszközeihez nyúl, hogy a gyermekkor leheletnyi rezdüléseit megragadja. Majd ugyanezt teszi a szerelem visszásságainak bemutatásakor – a kettő tulajdonképpen ugyanaz, hiszen a szerelemben örökre gyerekek vagyunk. Ha nem, akkor azt már másképp kell hívnunk, párkapcsolatnak, házasságnak, bárminek, mivel kivész belőle mindaz, ami a szerelemben tündéri és démoni egy időben. (Van erre is példa a kötetben, noha kevésbé meggyőző.) Majd a legvégén, az öregkor ábrázolásánál ismét ezt a módszert választja. Ergo a „négylábú” gyermek/szerelmes és a „háromlábú” agg lírai ábrázolása számomra a leghitelesebb, tehát olvasáskor legélvezetesebb az „Óhajok hídjának” oldalain.
Szerencsére éppen ezek teszik ki a rövidke kötet legnagyobb hányadát. Nem mintha a „kétlábú” felnőtt történeteit cseppet sem élveztem volna – és persze egy vérbeli költő nem is jár szinte soha két lábbal a talajon, gyakrabban röpköd. Míg be nem üti a fejét a mennyezetbe. Mert a magas Eget sajnos plafonokkal zárják el sokszor az aprócska emberfia elől…
Az „elhagyás irodalmát” műveli Garaczi is, a „nemlátszás” által láttatásét, viszont nem egyenletesen lenyűgöző számomra: vannak ugyanis részek – a Wünsch híd apró „novellácskákból” összeálló fragmentumregénynek tekinthető –, ahol vagy túl sokat „hagy el”, vagy talán egyszerűen csak blöfföl, mindenesetre nem tud meggyőzni, nem jön át a történet, sajnos az érzés sem – ami esetünkben sokkal fontosabb (mondom, líra) –, ezért kizökkent az élményből. Szerencsére kevés ilyen van – leginkább a „kétlábú” részletek között –, ahol pedig lenyűgöz, ott azt a végletekig teszi. A végeredmény élmény szempontjából káprázatos; de már a következő mélyen megkomponált résznél megbocsátom a szerzőnek az iménti döccenőt. Mit megbocsátom?..., el is felejtem. És egyet kell értenem a fülszöveg írójával: „Ez a könyv az áthidalás minimumcsendekből összeálló nagy prózája”.
Ami extra közvetlenséget, meghittséget lop a szövegbe, az a ragozása: egyes vagy többes szám második személyében szólal meg zömmel, mintegy „ismerőssé” téve az olvasottakat. De ezen túl is olyan hitelesen, belülről ábrázolja különösen a gyermekkori élményeket, hogy az olvasó úgy érzi, ugyanez – vagy majdnem ugyanez – vele is megtörtént anno, ugyanezeket ő is érezte kiskorában. Vagy – reménytelen – ifjúkori szerelem idején. Ismétlem, ugyanaz. Ám harmadikként ugyanide kívánkozik az aggkor is; és hogy nem tévedtem, amikor olvasás közben felsejlett bennem ez a párhuzam, azt az is bizonyítja, hogy a – teljes életet átívelő – történet szimmetrikus: formailag is, érzelmekben, érzésekben is. Nagyon hasonló gondolatok cikáznak, érzések villannak fel a könyv végén, mint az elején.
A Wünsch híd nem nevezhető éppenséggel optimistának. „A világ egyetlen mentsége, hogy nyersanyagul szolgál a művészet számára” – adja a szerző a barátja szájába a kötet utolsó harmadának elején. A „kétlábú” korszak lezáródásának idején hangzik ez el, amikor az ember már belefárad, hogy elzárva előle a magas Ég, csupa „komoly” és „fontos” problémával kell foglalkoznia, amelyeknek lassanként belátja a hiábavalóságát. Amikor eljön az öregkor, mintha ismét derűlátóbb lenne, hősünket már-már taoista szellők cirógatják, újra beköszönt – a hős lelkében is, és a szövegben is – a harmónia. Hogyne, hiszen a kisded még, az agg pedig már közel van az Éghez.
Mintha egy hosszú, egyszerre lírai és epikus, keserédes/borús hangulatú költeményt olvasnánk – a versciklusszerű élményt a versszakok módjára elválasztott bekezdések is fokozzák –, ezért a vers és a próza szerelmeseinek egyaránt bátran ajánlom.
