Ritkán olvasok drámát. Pedig szeretem. (Sokszor jobban is, mint a színházban megnézni.) Az ókoriakat imádom, az újabb koriakat kevésbé, a modern drámákért viszont egyenesen rajongok. Brecht, Dürrenmatt, Sartre… egy időben mindent felhabzsoltam tőlük, amihez csak hozzá tudtam jutni magyar nyelven. Beckett összesét is élvezettel rágtam végig. De hát aki a világ összes jó regényét el akarja olvasni – a legkiválóbbakat többször is –, annak bizony kevés ideje jut másra…
Mindenesetre üdítően tud hatni számomra olykor egy-egy dráma beiktatása az olvasásrendembe, és Brestyánszki B. R. kötete is – Verebes Ernő Externalja mellett – a legjobbkor talált rám, miután a József és testvéreit újraolvastam, ezúttal mondatról mondatra ízlelgetve, elszopogatva (mert piramis az a mű valóban, számomra gigászi süvegcukor). Élvezettel olvastam hát végig az öt drámát – még ha kissé hullámzónak tartom is a színvonalat (bocsátassék meg nekem ez a butácska szójáték a cím kapcsán). Idézzük picit a recenzens Zalán Tibor sorait: „E kötet drámái arra utalnak, hogy írójuk – a pillanat impresszióinak engedve – mindig akkor jut a dráma(író)i vétség közelébe, amikor valami olyasmi foglalkoztatja, ami – anyagként – a színpadra kívánkozik.” Mit is jelent ez esetünkben? Brestyánszki a szabadkai Népszínház dramaturgja. És Zalánnak teljesen igaza van, amikor azt állítja, a szerzőnek hajszálpontos a dialógustechnikája, a megszólaltatások hitelesek, biztos az eszközkezelése – és kétségkívül lenyűgöző „a nyelvhasználat eufemizmust nem ismerő bátorsága” is. Röviden: birtokában van a dramaturgi szakma minden csínja-bínja. A dramaturgié – de ez nem azonos a drámaíróival.
Amit több esetben hiányoltam, az a markáns és egyedi írói hangvétel, amely egy-egy neves drámaszerző munkáit szinte költői magasságokba tudja emelni. Elképzelhető, hogy ezen munkák egyike-másika – mindegyike? – megrendelésre született, így érthető is, hogy a „pillanat impressziói” nem álltak mindig szinkronban az ihletettséggel. …máskor viszont nagyon is! Így talán nem ártott volna még „gyúrni és keleszteni” a szövegeket, hogy ne csupán üdítő és élvezetes, de nagyobb mélységeket bejáró – egyöntetűn borzongató, mint most csak néhány helyütt –, még értékesebb drámák kerüljenek az olvasó elé. Hangsúlyozom, az olvasó elé: magam csupán a Stranger in the Night címűt láttam ezek közül, a szabadkai diákszínjátszók előadásában, és míg olvasva ez az egyik kevésbé sikerültnek tűnő az itt szereplő öt közül, addig a színpadon egészen jól működött! (Mert nem mindig az erős szöveg a legjobb alapanyag egy színdarabhoz; olyan ez, mint a vers és a zeneszám kapcsolata…)
Ami még picit zavaró számomra, az a rendezőnek szánt instrukciók stílusa: ha a szituáció úgy kívánja, a dialógus legyen pongyola – mért ne?, pláne például egy fiatalkorúak börtönében játszódó történetben –, de mért kell ezt a hangvételt átvinni az instrukciókba is? Pedig látszik, hogy szándékos. Talán a szöveg egyöntetűségének céljából. No, de gustibus…
Számomra egyértelműen a kötetet nyitó, A révész satuja című dráma a legerősebb, úgy a technikáját – bár elmondtuk már, ezzel máshol „sincs baj” –, a stílusát és nem utolsósorban magát a történetet illetően. Fontos dolgokat közöl művészetről és művészlétről, mindezt egy – kissé bizarr – szerelmi háromszögbe/négyszögbe ágyazva, erőteljes konfliktusokat hitelesen ábrázoló párbeszédekkel és olyan „csattanóval”, amelybe azóta is beleborzongok, ha eszembe jut.
A Stranger in the Night már inkább klisékkel dolgozik: zárt rendszerben, különböző problémákkal és traumákkal több-kevesebb – inkább kevesebb – sikerrel megküzdő fiatalokkal, beteg és perverz nevelővel, jó szándékú, ám cseppet ügyetlenke pszichológusnővel. De mint említettem, színpadon jól működött (amiben nem kevés szerep jut az instrukcióként eleve megadott megannyi énekszám beemelésének a drámába).
A soron következő Csörte tetszett a legkevésbé, a témája is – pici faluban magára hagyott öregasszony küzdelme szeretethiánnyal, technikával, a modern korral, körötte fából vaskarikát, bivalybasznádi csehóban országos karaokeversenyt összehozni próbáló fiatal „vállalkozókkal” – inkább (magyar) szappanoperába illik. Néha elmosolyodunk (a fanyar humor egyébként egyik erőssége a szerzőnek).
A Fanyar ódium viszont a második számú kedvencem. Pedig ez a sztori is klisészámba megy ma már: a karrierista nő ádáz törtetése és (előre borítékolható) bukása. Viszont részint rendkívül hiteles az ábrázolásmód, izgalmas, dinamikus és cselekménydús a történet, nem utolsósorban pedig nem gyenge utalásokat találunk benne a vajdasági magyar médiára, politikumra és persze a kettő kapcsolatára.
A kötetet záró Vörös témája, szerintem, cseppet már túlcsordul, de legyen: nem lehet eleget beszélni a második világháborús és azt követő „oda-vissza” mészárlásokról, rendben, elfogadom. Annyira azonban nem fogadom el, hogy csak a téma kapcsán élvezettel olvastam volna végig – mégis így történt. Igaz ugyan, hogy nem teljes egészében, minden pillanatában érzem teljesen hitelesnek a történéseket, részleteiben viszont mégis azzá – sokszor lúdbőröztetővé – teszik a szemtanúk, rokonok visszaemlékezéseiből beemelt részletek. És ami nagyon fontos, és rendkívül becsülöm a szerzőben, az éppen az „oda-vissza” ábrázolása. Brestyánszki változata a témára nem fekete-fehér – hiszen Vörös! –, nem osztja fel népek szerint szegény áldozatokra és gonosz hóhérokra a hőseit. Magyar, szerb, zsidó, cigány – jut mindegyikből mindkét oldalra, sőt, árnyalja az egyes eseteket, hiszen mindannyian valahol a kettő között vagyunk, sárból és aranyból felépítve; csupán az arányok változnak.
(Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2015, 290 oldal)
