„Ez az utolsó alkalom, amikor megszólalok ezen a fórumon” – mondta Fidel Castro a kubai kommunisták idei kongresszusán. Az ország népszerű és imádott egykori (miniszter)elnöke az áprilisi rendezvényen mintha megérezte volna, hogy élete a vége felé közeledik.
Amikor november 25-én bejelentették a halálhírét, honfitársait megdöbbentette, hogy a kommunista rendszer hazai főkonstruktőre 90 éves korában távozott az élők sorából. A kubai emigráció azonban örömujjongásba tört ki abban reménykedve, hogy talán hamarosan az a rendszer is a sírba száll, amelyet Fidel és Raúl (a nála 5 évvel fiatalabb öccse), valamint a segítőik évtizedekig építettek, olykor kegyetlen módszerekkel.
A reakciók hűen tükrözték az idősebbik Castro fivér majdnem fél évszázados csúcsvezetői tevékenységét, amely nemcsak a kubai társadalmat osztotta meg, hanem a világot is.
Fidelt régóta ellentmondásosan ítélik meg. Igaz, azt kevesen vitatják, hogy a XX. század kiemelkedő és legismertebb történelmi személyiségei közé tartozik. Kivételes szónoki képességét sem vonják kétségbe, és azt sem, hogy karizmatikus politikus volt.
Támogatói és hívei a hős forradalmárt, az elnyomás elleni harc egyik vezéralakját, a szabadság megtestesítőjét látják benne. Őt és barátját, Che Guevarát a radikális baloldali, kommunista és forradalmi hevületű csoportok egykor jelképként, ikonikus alakként tisztelték.
A másik tábor azonban véreskezű és brutális zsarnoknak, diktátornak tartja, aki ugyanúgy gyilkoltatott (meg ellenfeleket, vetélytársakat), fosztogatott (rabolt el magántulajdonokat), tiporta sárba az emberi jogokat és kormányozta zsákutcába az országot, mint kommunista társai a Föld más részein.
Vezetésével a 11 millió lakosú karibi szigetország sokáig jóval nagyobb szerephez jutott a nemzetközi politikában a tényleges jelentőségénél. A hidegháborúban egy ideig ráadásul az egész világ figyelmének a középpontjába került.
Ez a hírhedt 1962-es kubai rakétaválság idején történt, amikor hazája az Egyesült Államok és a Szovjetunió veszélyes játékterévé vált, s a két szuperhatalom közötti szembenállás atomháborúval fenyegetett. A kataklizmát sikerült elkerülni, Castro pedig végleg elkötelezte magát a szovjet típusú kommunizmus mellett, amivel az egész latin-amerikai (radikális és szélső) baloldalt is maga mellé állította.
Irányítása alatt Kubában mindenki számára hozzáférhetővé vált az ingyenes oktatás és a kiváló egészségügyi ellátás. A gazdaság azonban tönkre ment, a fejlődés visszaesett. A lakosságot számtalan módon és eszközzel korlátozták jogai érvényesítésében.
Közben Fidel magánéletét titokban tartották. Annyit azért lehetett tudni, hogy egy ideig egy gazdag kubai család lánya, Mirta Díaz-Balart volt a felesége. Válásuk után soha nem nősült újra, de élettársairól nem illett beszélni, ahogy arról sem, hogy kedvelte a luxust és a pompát. A népnek egyébként is azt sulykolta a propaganda, hogy a világi hívságokat is rendszeresen ostorozó Castro szerényen és egyszerűen él.
Már születésének dátuma sem olyan, mint amilyennek elsőre tűnik. Fidel 1927. augusztus 13-án látta meg a napvilágot Biránban, egy gazdag spanyolországi emigráns cukornádültetvény-tulajdonos házasságon kívüli gyerekeként. Születési évét azonban 1926-ra változtatta, hogy előbb felvegyék a gimnáziumba. A Havannai Egyetemen jogi doktorátust szerzett, majd három évig ügyvédként dolgozott.
A politikával egyetemistaként kezdett foglalkozni. Gyakran vett részt a diákmegmozdulásokban a baloldali populista Kubai Néppárt tagjaként.
Parlamenti képviselői mandátumról álmodott, de az Amerika-barát Fulgencio Batista tábornok 1952-ben katonai puccsal átvette a hatalmat, s lefújta a választást, a baloldali ellenzékieket pedig üldözni kezdte.
Castro gyűlölte a rezsimet, sőt 165 emberével szembe is szállt vele. A fegyveres lázadásuk azonban elbukott, a résztvevők többségét bíróság elé állították. Fidelt 15 év börtönbüntetésre ítélték. Külföldi nyomásra azonban amnesztiával szabadult (19 hónap múlva).
Folytatta politikai tevékenységét, de a baloldaliak elleni hajsza miatt (a kommunista párttag) öccsével Mexikóba menekült. Itt ismerkedtek meg Ernesto „Che” Guevara fiatal argentin orvossal, akivel terveket szőttek a Batista-rezsim megdöntésére.
Mexikóból egy rozoga jachton, a Granma (Nagymama) fedélzetén 81-en indultak vissza Kubába, ahol a partraszálláskor (1956 végén) többségüket megölték a katonák. Az életben maradt 19 ember – lakossági támogatással – gerillaháborút indított, amely győzelemmel ért véget. Fidelék 1959. január 1-jén bevonultak Havannába, s átvették a hatalmat.
Bár Washington elismerte az új kubai vezetést, a két ország kapcsolata gyorsan megromlott. Elsősorban azért, mert Havanna már az elején államosításra, vagyis a magánvagyon elrablására készült, majd meg is tette azt. Az USA 1960-ban válaszlépésként kereskedelmi embargót vezetett be a sziget ellen, 1961-ben pedig megszakította vele a diplomáciai kapcsolatokat. Még ebben az évben katonai rajtaütéssel próbálta megbuktatni Castrót, de a partraszállás kudarcot vallott. Az akció rendkívül kiélezte a kétoldalú viszonyt. Fidel emiatt egyre szorosabb barátságot épített ki a kommunista államokkal.
Kubából közben tömegesen menekültek az emberek, mintegy kétmillión hagyták el illegálisan az országot, többségük az USA-ban telepedett le.
A Szovjetunió és a kelet-európai egypárti diktatúrák összeomlása után Kubában „csak” a gazdaság dőlt be, a kommunizmus túlélte.
Fidel nem akart hallani sem politikai, sem gazdasági nyitásról. Vezetői karrierje a politikában és a hadsereg élén azonban 2006-ban derékba tört: komoly gyomorbetegsége és műtéte miatt előbb ideiglenesen, majd két év múlva (2008-ban) formálisan is átadta a hatalmat az öccsének.
Raúl belátta, hogy elkerülhetetlenek a változások. Közreműködésével be is indult egy bátortalan gazdasági reformfolyamat. Az utóbbi két évben pedig helyreállította a kapcsolatokat az USA-val.
Fidel ebbe már nem szólhatott bele, de aligha repesett az örömtől. Amikor idén – immár utoljára – felszólalt a kommunista párt kongresszusán, lényegében ugyanazt üzente, mint korábban: Kuba nem adja meg magát, a rendszer eszméi fennmaradnak.
