Nemrégiben a közösségi oldalakon rám talált egy videó, amelyben egy Németországba kivándorolt családanya számol be arról, miért szeretne visszaköltözni Szerbiába. A gyermeke iskolájában ugyanis nemrégiben „tolerancianapot" tartottak.
2024. szeptember 2., hétfő
Jó reggelt
Nem találom az akácfákat. Hova lettek az akácfa-sorok az utak mentéről?
Nem vitás számomra, elvégre időről időre megfordulok az újvidéki zsinagóga hangversenyein, hogy a városnak még van komolyzenei publikuma. Nem azokra gondolok, persze, akik leginkább hivatalból foglalják el olykor az első sorokat, közben lerí róluk, hogy halálos unalom számukra az egész, tapsuk és mosolyuk is mesterkélt, hanem másokra, akiknek, ha nem szorulnak ajtón kívül és ott ülhetnének azokban a széksorokban, ünnep lenne az este.
Szép a szemed. Szép a szád és a füled.
Halkan kopogtat az ősz. Az esték egyre hűvösebbek, a zöld lombkoronák pedig ritkulnak.
Szerbiában – könnyen meglehet, másutt is – külön művészet az, hogy az ember elkerülje a várakozást mindennapi ügyes-bajos dolgai intézése közben. Ha valamilyen dokumentumot kell beszereznünk, ha vásárolni, ha egészségházba megyünk, bankügyeket kell intéznünk, szinte biztosra vehető, hogy időt veszítünk a sorban állással, jobb esetben ülve várjuk a sorszámunk megjelenését a képernyőn.