Jegyzet

Úgy tűnt, hogy az idei évet megússzuk anélkül, hogy a Duna kilépne a hullámtérre. A meglehetősen nagy hóvízkészlet – kétszerese volt a sokéves átlagnak – öt hullámban szakaszolva folyt le, mégpedig úgy, hogy minden alkalommal jelentős apadás ékelődött az áradások közé.

Könnyű, meg egyben nehéz is világos magyarázatot találni, miért az északibb részeken élő írók és művészek vonzódása Itáliához, mi az a hiányzó elem, amelyet ott, egyfajta ősi ösztöntől dél felé hajtva és „menekülve” – kiegészítőként – megtalálnak. Minden bizonnyal Goethe példája említendő kezdetként, akinek lelkében – miként Bálint Aladár írja – egy pillanatra sem halványodott el az olasz föld iránti vonzódás, s végtelen rajongással, az újjászületés örömének szédületével emlékezik meg naplójában benyomásairól.

A Zacsekpeti már számolja, hogy hányat alszunk még a nyári szünetig, mert marhára unja a matekot. Főleg a törteket utálja, a múltkor is egyest kapott a feleletére az Angéla matektanárnőtől.

Ezekben a napokban, jobban mondva a múlt héten sok minden rendhagyó történt velem. Először kaptam egy aranytollat a Vajdasági Újságírók Egyesületétől… Meglepően ünnepi hangulatban adták át a báni palota nagytermében.

Minden sportág, még a lövészet is, arra törekszik, hogy minél tömegesebb és nézettebb legyen. Utóbbi alatt azt kell érteni, hogy a tévé képernyőjén is helyet szorítson magának, aminek viszont egyetlen prózai oka a reklámpénzekből való részesedés lehetősége.

Mindenki pontosan tudja, mi az ébrenlét és mi az álom, ennek ellenére lehetetlen megragadni a két állapotot megkülönböztető pillanatot. Sokszor majdnem ugyanennyire nehéz a gyakorlatban megállapítani, hogy hol húzódik a határ a jogos védelem és annak túllépése közt.