Vélemény

Az öt évvel ezelőtt lemondott büszkeségnapi felvonulás kapcsán írtam először a témáról. Már akkor jeleztem, hogy nem szeretem a felvonulásokat.

Amióta „kitalálták” a kapitalizmust, a kicsit is tájékozottak tudják, hogy a magánkézben levő tőke a világ leggyávább valamije. Ahol az értéke vesztésének csak az árnyékát is megérzi, onnan szinte fejvesztve menekül.

Ferdinandy György néhány könyvét elolvasva újabb művei már régi jó ismerősként tessékelik be az újra és újra érdeklődő olvasót a szerző magánszférájába. Felvetődik a kérdés, ugyan mitől marad érdekes, olvasásra sarkaló egy többnyire első személyben elbeszélt önéletrajz.

Az utóbbi egy évben, legalábbis azóta, amióta kiderült, hogy az állami szervekben, a közvállalatokban és az intézményekben hemzseg a munkaerő-felesleg, nem múlt el hét, hogy valamelyik vezető politikus vagy kiemelkedő szakember ne tette volna szóvá, hogy mindenáron csökkenteni kell a számukat. A létszámon felüliekkel kapcsolatban is számos „megállapítás” látott napvilágot.

Talán nincs a világon olyan ország, amelyben a munkaadók, nem kevés esetben a munkavállalókkal közösen, ne igyekeznének kibújni a munkaviszonyból eredő törvényes kötelezettségek alól. Ezt a helyzetet mindenhol „feketegazdaságnak” nevezik, hiszen a munkaadó zsebből zsebbe fizeti az embereket, s a keresetük után nem juttat az államnak se adót, se különféle járulékokat.

Igor Jurić, a meggyilkolt Tijana Jurić édesapja augusztus végén Gojko Radićnak, a kormányfő tanácsadójának átadta a belügyi szervek munkáját szabályozó törvény módosítására tett javaslatát, amit az Újvidéki Egyetem Jogi Karának szakemberei dolgoztak ki. Az elképzelés szerint az eltűnt személyek keresését a bejelentés után azonnal meg kellene kezdeni, és a nyomozásba a rendőrség mellett a számítógépes bűnözés elleni szolgálat munkatársai is haladéktalanul bekapcsolódnának.